Méltó a nevéhez Wakanda legújabb uralkodója.

“És ha már oldal választásnál járunk… Hölgyeim és uram, Fekete Párduc személyesen: Mr. Chadwick Boseman.”

2014 októberében ezekkel a szavakkal mutatta be maga Robert Downey Jr. a frissen leleplezett harmadik fázis egyik közelgő új hősét, a T’Challa-t alakító Bosemant. Wakanda uralkodója aztán másfél évvel később, az Amerika Kapitány: Polgárháború konfliktusába avatkozott be egy igencsak erős és személyes, saját agendával - belelopva magát megannyi néző szívébe. Két évet kellett várni, hogy Pókember után végül Fekete Párduc karaktere is saját szóló mozival jelentkezzen - s elhozza nekünk a Polgárháború óta talán a legjobb Marvel Moziverzum filmet.

Wakanda, az afrikai Eldorádó

A megszokott formátummal ellentétben nem a történettel vagy a karakterekkel kezdem a kritikát, hanem a mindkettőnek otthont adó Wakandával.

A világ elől teljesen eltitkolt ország ugyanis szerves részét képezi az egész történetnek. Gyakorlatilag Wakanda megtestesíti a korábbi szólófilmek kiemelkedő részeit: a Vasemberben megismert technológiai fejlettségre rátesz bőven pár lapáttal, a Thor filmekben látott Asgardhoz hasonlóan itt is káprázatos a gazdag látvány, az emberek sziklaszilárd értékrendjét és az ebből adódó konfliktusokat pedig már átélhettük az Amerika Kapitány szériában is.

A film kifejezetten lassan indul be, ami sokaknak valószínűleg nem lesz ínyére, viszont szükséges a megfelelő felvezetés és Wakanda birodalmának kellő bemutatása ahhoz, hogy a konfliktusokat jobban megértsük. Ezt a kezdeti képsorozatok organikusan meg is valósítják, legyen szó az afrikai föld történelmétől a hagyományok bemutatásán át egészen a high-tech kutatólaborokig és vibrániumbányákig.

Attól leszel jó király...

A történet teljes egészében karakterorientált. Nincsenek benne nagyszabású csavarok és kifejezetten ki is számítható a sztori végkifejlete. Viszont olyan politikai és morális témákat, illetve dilemmákat feszeget a produkció, amely számomra kifejezetten új és meglepő volt egy Marvel képregényfilmben. Mindezt pedig logikusan, egy konzisztens történet keretei között teszi, úgyhogy abszolút meg vagyok elégedve azzal, amit láttam ilyen téren.

Még mielőtt bárki is - hozzáteszem, jogosan - megijedne: nincs benne túltolva Afrika elnyomása vagy egyéb, “politikailag korrekt” téma. Legalábbis én nem éreztem, és magamat kifejezetten olyan nézőnek tartom, aki harap a túlzott politizálásra, legyen szó bármilyen médiumról. Itt azonban teljes egészében kellő részletességgel mutatták be Wakanda és T’Challa politikai helyzetét, valamint a népet foglalkoztató kérdéseket.

Vajon mit kezdjen egy ország ezzel a megannyi és egyedülálló nyersanyaggal? Rejtőzködjön az árnyékok közt a történelemből okulván? Vagy nyisson a külvilág felé és segítsen a rászorulókon? A hagyományaink, népi tradícióink határoznak meg minket és követnünk kell azokat a sírig? Vagy nem minden ennyire fekete és fehér, mernünk kell az újításra és a változásra törekedni?

Ami remekül működött a filmben, az a történetvezetés a konfliktusokon keresztül. A fenti, legfőbb mozgató kérdések mindegyik oldalát valamilyen úton-módon képviselik a Fekete Párduc karakterei, akiket remekül hoztak a készítők egy fedél alá, hogy aztán saját világnézeteiket ütköztetve őket is jobban megismerjük, valamint a történet is haladjon előre. Ez egy piszkosul erős része a filmnek.

Örülök, amiért el mertek menni Ryan Coogler rendezőék abba az irányba, hogy a film történetébe mélyebb tartalmat és kérdéseket vigyenek. Talán egyedül az első stáblistás jelenetben éreztem, hogy oké, ez most picit átlendült a határon… de még erről sem győztem meg igazán magamat. Az biztos, hogy a tavalyi három, könnyedebb hangulatú MFU film után igazi felüdülés volt számomra a Fekete Párduc a maga komolyságával és témájával.

Egy felnőtt Oroszlánkirály, igen. Azt hiszem, ez a legjobb kifejezés, amivel élni tudnék a sztorit illetően.

Wakanda népe

Most jön az áradozás rész: a film másik kimagasló aspektusát a szereplőgárda jelenti mind színészek, mind az általuk eljátszott karakterek oldaláról. Ahogy fentebb is írtam, mindegyikükről tudtam a film végére, hogy mit képviselnek, miért viselkednek és döntenek úgy, ahogy. Egyikőjükön sem éreztem igazán, hogy egyszerű, sablon, töltelék karakter lenne, minden mellékszereplő jól ki lett dolgozva és megkapta a minőségi időt a vásznon.

A főszereplő T’Challa továbbra is a bölcs harcost, ám immáron ifjú királyt testesíti meg, akin látszik, hogy képes a fejlődésre és a változásra népe és hazája védelmében. Chadwick Boseman már a Polgárháborúban nyújtott alakításával meggyőzte a többséget, itt sem hagyott minket cserben. Azt mondjuk érezni lehetett, hogy a megannyi mellékszereplő bemutatása kvázi az ő kárára ment (relatíve főhősként kevesebbet szerepel, mint azt az ember elvárná egy Fekete Párduc filmben a címszereplőtől), de ezt végérvényben ügyesen kezelték.

A másik kimagasló egyértelműen Michael B. Jordan Erik Killmongere. Tény, hogy a kezdeti kritikák jogosan éltették az ex-Fáklya antagonistáját, de én inkább éreztem azt, hogy a színészi játék sokkalta erősebb volt az esetében, mint a karakter maga. Félreértés ne essék, Killmonger motivációi és világnézete kifejezetten egyedi és ütős (féltem például, hogy egy új Lokit kapok egy az egyben, de közel sem), többször is úgy éreztem, hogy igen, a srácnak amúgy bizony igaza van és megértem, honnan jön. A legelgondolkodtatóbb sorokat és a legfeszültebb pillanatokat egyaránt neki köszönhetjük.

Wakanda hölgyeit is az egekig tudnám magasztalni. Dana Gurira Okoye eszméletlenül badass és megtestesíti a korábbi tradicionalista vonalat, a jeleneteit pedig abszolút elrabló Shuri (Letitia Wright) tökéletes ellenpólusként szolgál a maga progresszív, technológia-orientált és laza világnézetével T’Challa húgaként. (Illetve persze neki köszönhető minden egyes fejlesztés az új Fekete Párduc ruha és egyéb más, elképesztően menő fegyver és technológia kapcsán, ami miatt külön csak jár neki a piros pont.) Élvezet volt mindkettőjüket figyelemmel követni a filmvásznon, remekül működött a kémia is Boseman-nel. Nakia (majdnem Nalát írtam először…) valahol a kettejük közötti átmenetet jelentette számomra, vele még a később remélem kezdenek több mindent is, mert a potenciál ott van a karakterben - egyelőre viszont nem igazán használták ki teljes egészében.

A többiek is remekül szuperálnak egyébként, Winston Duke M’Baku-ja külön felüdülésként ért, ugyanis őt a tipikus sablon karakternek könyveltem már el a film előtt, és kellemesen csalódtam. Martin Freeman visszaköszön a Polgárháborúból és egy hasonló karaktert hoz, mint a Sherlockból sokaknak ismerős Watson. Andy Serkis szintén visszatér az Bosszúállók: Ultron kora után Ulysses Klau-ként - na, talán ő a legegyszerűbb figura mind közül, de annyira jól hozza a szerepét a mo-cap színész, hogy ezúttal elnézem neki az alakítását hibbant fegyvernepperként. Talán a leggyengébb az Oscar-díjra jelölt Daniel Kaluuya karaktere, W’Kabi lett - itt próbáltak valamit felvezetni Okoye-vel, de nem igazán sikerült a végére semmit se kihozni belőle, és az érdekesnek tűnő belengetést végül savanyú megvalósítás követte.

Step into the spotlight

A Fekete Párduc egy elképesztően korrekt mód elkészített alkotás lett. Az effektekről még nem esett szó: a film szerintem gyönyörű, habár a végső csatajelenetnél úgy éreztem, hogy el lett kapkodva az a CGI - pár helyen rendkívül kizökkentőnek hatott. A Marvel Studios produkcióinak egy gyakran felrótt hibája a felejthető zenei aláfestés, aktuális filmünkben viszont nem egy olyan dallam csendül fel, ami amellett, hogy remekül működik az adott jelenet alatt, külön felkapja rá a fejét a néző - például a legelső afrikai képsoroknál hallható törzsi ihletésű zene csupán visszagondolva is nagyon hatásos. 

Egy érdekes, komplex karakterekkel teletűzdelt történet, amely ugyan nem váltja meg a világot, de olyan politikai és morális témákat feszeget (megfelelő határokon belül), amely egy különleges addícióval gazdagítja a Marvel Moziverzumot.

Összehasonlításképp, számomra a Polgárháború után a Fekete Párduc a soron következő a harmadik fázis filmjeinek eddigi listáján. Kötelező darab, önmagában is abszolút megállja a helyét, maximálisan tudom mindenkinek ajánlani.

85%

Goretity Dániel