Noha pöröly már nincs, ez bizony odacsap.
Közel öt hónappal ezelőtt nekifogtunk heti bontásban felfrissíteni a Marvel Moziverzum első tíz évét elemző cikkek formájában, és bár akkor még lehetetlenül messzinek tűnt a vége, soron következő kritikánkkal lezárul Út a Végtelen háborúig címet viselő nosztalgiasorozatunk. Köszönjük mindenkinek az egész projekten átívelő hatalmas érdeklődést, találkozzunk a moziban csütörtöktől, addig pedig fogadjátok elemzésünk a mennydörgés istene harmadik kalandjáról.
“Összeállítok egy csapatot.”
Az első két Thor mozi finoman szólva sem részesült meleg fogadtatásban, mindkettő rendkívül megosztó volt a kritikusok és egészen napjainkig a rajongók körében egyaránt. A Sötét világ cliffhanger zárása, valamint pénzügyi sikerei után azonban nem volt kérdés, hogy Vasember és Amerika Kapitány mellett a mennydörgés istene is megkapja a maga trilógiáját a Marvel Moziverzumban.
2014 januárjában Craig Kyle (Hulk, Thor ellen, Hulk világa) és Christopher Yost (a Thor: Sötét világ egyik írója) elkezdtek dolgozni a forgatókönyv első változatán, majd hivatalosan októberben, az előző cikkekben már olyan sokat emlegetett Harmadik Fázist felfedő eseményen jelentette be Kevin Feige, hogy Thor: Ragnarök címen 2017-ben kerül mozikba a folytatás. Chris Hemsworth és Tom Hiddleston visszatérése már ekkor megerősítést nyert, ahogy az is kiderült, hogy a filmnek központi szerepe lesz a nagy egész szempontjából.
Nem sokkal később a Sötét világ rendezéséért felelős Alan Taylor kifejtette egy interjúban, hogy bár a Marvel kreatív szabadságot adott neki a forgatáson, az utómunkálatok során egy teljesen más jellegű filmet raktak össze ahhoz képest, amit ő megálmodott – épp ezért biztosan nem vállalja a Ragnarök irányítását. Potenciális direktorként felmerült Ruben Fleischer, Rob Letterman, Rawson Marshall Thurber és Taika Waititi neve is, akik mind-mind teljesen más aspektusból közelítették meg a produkciót. Waititi különböző filmekből (köztük a "Nagy zűr kis Kínában" című John Carpenter mozival) vágott össze jeleneteket a Led Zeppelin "Immigrant Song"-jának aláfestésével, hogy prezentálja az általa elképzelt hangvételt. A stúdió kockázatosnak találta a lépést (különösen, hogy a bejelentéskor felfedett logó és persze már csak a cím maga egy darkos fejezetet ígért), de végül 2015 októberében megválasztották rendezőnek a nagy népszerűségnek örvendő "Hétköznapi vámpírok" és a "Vademberek hajszája" atyját.
Ugyanebben a hónapban sokak nagy örömére kiderült, hogy Mark Ruffalo is tiszteletét teszi a Ragnarökben Bruce Banner/Hulk szerepében. A zöld óriást utoljára a Bosszúállók: Ultron korában láthatták a nézők egy Quinjet fedélzetén - az eredeti tervek szerint a készítők megmutatták volna, ahogy elhalad a Szaturnusz előtt, de mivel a Marvelnek akkoriban nem állt szándékéban adaptálni a "Planet Hulk" című történetet (amiben nagyban közrejátszott, hogy a karakter megfilmesítési jogain még mindig osztoznak az Universal-lal), a karakter sorsát bizonytalanul varrták el. A harmadik Thor egyik producere szerint már a fejlesztés korai szakaszában felmerült Hulk szerepeltetése, és ugyan Feige fejében teljesen más koncepció élt (Valkűr és Hela mellett feltűnt volna Balder, Thor féltestvére, valamint Beta Ray Bill is), de elismerte, Hulkkal még nagyobbat tudnának alkotni, így eldöntötték, hogy ez alkalommal az űrbe küldik Thort.
Kyle és Yost forgatókönyvét Eric Pearson pofozgatta ki kevéssel a forgatás kezdete előtt, míg Waititi még több poént helyezett el benne. A történetet Ruffalo egy csillagközi kirándulásként írta le, amiről azt is megtudhattuk, hogy teljes egészében kihagyják az első két filmben megismert földi karaktereket, beleértve a Natalie Portman alakította Jane Fostert. 2016 májusában a Marvel lerántotta a leplet a színészgárdáról, újoncként Cate Blanchett, mint Hela, Tessa Thompson, mint Valkűr, Jeff Goldblum, mint a Nagymester, illetve Karl Urban, mint Skurge csatlakoztak, míg Hemsworth és Hiddleston oldalán Idris Elba (Heimdall) és Anthony Hopkins (Odin) visszatérése nyert megerősítést a korábbi filmekből. Azt csak a Doctor Strange stáblistás jelenete erősítette meg (amit személyesen Waititi írt és rendezett), hogy Benedict Cumberbatch is feltűnik egy kisebb szerepre a Ragnarök cselekményében.
Ezek után minden tényező adott volt, hogy 2016 júliusában kezdetét vehesse a forgatás, amely Chris Hemsworth kifejezett kérésére most először Ausztráliában esett meg, ahol felnőtt. Brisbane és Sydney mellett legtöbbet az Oxenford-i stúdióban dolgoztak, egészen 2016 októberéig.
Ennyi felvezetést követően térjünk rá a lényegre és nézzük meg, hogyan szuperált a Thor fenntartásokkal várt harmadik része.
“Mondd csak, minek is vagy az istene?”
A kritika elején le kell szögeznem, hogy nekem sosem volt bármilyen nagyobb problémám az első Thor filmmel, kiváló karakterfejlődése és helyenként nagyon erős drámai pillanatai vannak, bármikor jól szórakozom rajta, ha lekerül a polcról. Viszont még így is csak a saját MFU ranglistám utolsó helyezettjei közé fért fel, mert a Sötét világgal egyetemben egyiknek sincs olyan varázsa, ami miatt elsők közt ajánlanám egy Marvel világával ismerkedőnek, azt pedig pláne nem érik el, hogy Thor-t bárki is kedvencének mondhassa (ellenben öccsével, aki az előző részek nagy húzója volt). A Ragnarök ezen végre mert változtatni: Waititi egy ízig-vérig Thor mozit csinált, amiben a főhőst is egy esendő, hibázó lénynek mutatja be, akivel képesek vagyunk azonosulni, ugyanakkor ha ereje teljében van, az egész mozi elégedetten bólogat az Immigrant Song alatt, hogy “na, ez már igen”. Remek ötlet volt kiaknázni Hemsworth komikus adottságait, mert amellett, hogy jól állt a karakternek ez a stílus és Loki helyett most ő kapta a legjobb egysorosokat, de a színész is olyan jól érezte magát a viharisten bőrében, ahogy már régóta nem - ami komolyan meglátszott az alakításán, érezhető volt, hogy most hagyták kibontakozni. Hiddleston szintén jó volt, sőt, karaktere számomra ebben a filmben az eddigi legszimpatikusabb: nem lopja el a show-t Thor elől, de megvan a maga központi szerepe, illetve miután rávilágítanak, hogy elég unalmas már ez a folytonos árulás, a fináléra egy izgalmasabb pozícióba kerül, gyakorlatilag hősként.
Hangulatát tekintve a film nemcsak elődeitől, de az univerzum többi darabjától is eltér. Nem veszi magát túlzottan komolyan, nem magyarázza a végtelenségig, ez miért van így, az miért van úgy, hogy felesleges áltudományos szövegekkel untassa a közönséget. A relatíve egyszerű alapsztori (az univerzum túlsó szegletében lévő Sakaar-on ragadt Thornak vissza kell jutnia Asgardba, hogy megállítsa nővérét) vadabbnál vadabb ötletekkel és megvalósítással operál, a látvány elképesztő (nem beszélve a Jack Kirby rajzai ihlette képekről, színekről és alakzatokról), az akciójelenetek pedig pörgősek és izgalmasak. A film eleji ütközet Muspellheim-ben Surtur-ral, Thor és Hulk összecsapása az arénában, a menekülés Sakaar-ról és a végső harc mind-mind nagyszerűen kivitelezettek, amiket minden alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel nézek végig. Mark Mothersbaugh zenéje is hordoz magában pár kellemes meglepetést, a főcím és az elektronikus, főleg szintetizátorral készült sakaari dallamok nem egyszer előkerültek önmagukban a film után.
Azt elismerem és én is a hibák közé sorolom, hogy egy-két poén (különösen a rendező által digitális mozgásrögzítéssel életre keltett Korg-tól) már-már inkább sok volt, mintsem vicces, és sajnos A galaxis őrzői vol. 2-höz hasonlóan akadt pár, ami a dráma rovására ment (erre a legjobb példa az Asgard pusztulásakor elhangzó “Amíg az alapok szilárdan állnak…” monológ). Ugyanitt megjegyezném, hogy a Ragnarök humora összességében engem jobban szórakoztatott, mint az említett Őrzők második részében, és annyira túltolva sem éreztem, hogy esetleg zavaróvá váljon. Megvannak a film kellően mély jelenetei (ilyen Odin halála, vagy Banner és Hulk belső harca a Quinjet-ben Natasha üzenetét látva), és néhányakkal ellentétben a “Ki vagy te? Thor, a pöröly istene?” sort sem poénként látom, hanem egy tökéletes ráébresztésként a címszereplő előtt, hogy önmagában keresse a hatalma forrását.
A főgonosz szerepére a kétszeres Oscar-díj nyertes Cate Blanchettet sikerült megszerezniük, akivel kapcsolatban hamar ledobják a bombát, hogy valójában Odin mindvégig eltitkolt elsőszülötte (ez elég erős réteget tesz Odin karakterére még a halála után, hiszen kiderül róla, hogy ő is követett el hibákat életében) és az asgardi trón jogos örököse. Ezzel a kapcsolatrendszerrel rögtön érdekesebbé válik a főszereplők közti viszony, illetve Hela későbbi tetteit is magyarázza - legalábbis az évezredeken át tartó raboskodás, miután segített felemelni Asgardot, elég nyomós indoknak tűnik a bosszúra. A halál istennője egy igencsak hatásos belépő keretében, az előzetesek sikátorához képest a norvég réteken pusztítja el Thor legyőzhetetlennek vélt pörölyét, de ha ez lenne elég erejének fitogtatására, még a teljes asgardi hadsereget is legyalulja percek alatt (a Három Harcossal egyetemben, akikhez nem volt túl méltó egy ilyen jelentéktelen halál – ezt látva örülök, hogy Sif végül nem került elő). A probléma, hogy ezeken a magánszámokon kívül a képernyőn töltött elenyésző idejében főként az expozícióért felel, és mire mindent elmesél a múltjáról a Karl Urban által alakított Skurge-nek (aki szép ívet jár be a cselekmény során, amint a csak túlélés ösztönözte férfiból önfeláldozó hős válik), el is jutunk a fináléhoz. Ennek ellenére Helát már csak az is kiemeli az egydimenziós gonoszok sorából, hogy az MFU első (központi) női ellenségeként az addigi legveszélyesebb is egyben, akitől tényleg van miért tartani, és egyszerűen lerí a vászonról, hogy Blanchett mennyire élvezte ezt a melót, épp ezért nehéz rossz szájízzel gondolni rá.
Bosszúvágyók és a többiek
Biztos nem vagyok egyedül azzal az állásponttal, hogy itt nyújtotta Ruffalo a legjobbat Bruce Banner és alteregójaként. Hemsworth-höz hasonlóan Mark számára is nagyobb volt a mozgástér, mert a technológia fejlődése most először tette lehetővé, hogy a Hulk jeleneteket mo-cap felszerelésben, a többi színésszel együtt forgathassa, ami azért elég domináns az interakciók szempontjából (már a Bosszúállók következő két részét is így vették fel). A legjobb egysorosokat egyértelműen a Thor-ral zajlott vitái szolgáltatják, akivel olyan ütős párost alkottak, hogy elnéztük volna még egy ideig őket a vásznon. Az ígéretekhez hűen nagy hangsúlyt fektettek a filmben Banner és Hulk belső vívódására, mint feljebb írtam, a Quinjet-es őrlődés a film egyik legerősebb jelenete érzelmi szempontból, illetve ahogy utána Natasha és Sokovia kapcsán kérdezősködve Bruce lassan ráeszmél a történtekre. Feige szerint a Ragnarök egy trilógia kezdetét jelentette a karakternek, amely a Végtelen háborúban és az egyelőre cím nélküli negyedik Bosszúállókban fog körbeérni.
Tessa Thompson-nal kicsit bajban voltam kezdetben, karakterizáció és színészi alakítás tekintetében egyaránt, de sokadik nézésre valamivel pozitívabb a róla alkotott véleményem. A film egyébként arra enged következtetni, hogy ő nem Brunnhilde, akire a mitológiában vagy a képregényekben jártasak először asszociálnának, csupán egy a valkűrök közül (egyes teóriák szerint Brunnhilde volt az a szőke hajú valkűr, aki megmentette Thompson karakterének életét a flashback jelenetben). Mindenesetre a színésznő már a bemutató előtt egy saját spinoffról ábrándozott, most pedig azt sem tudjuk, mi lesz Valkűrrel a Végtelen háborúban (elvégre a stáblistás jelenetet figyelembe véve vélhetően ott lesz az űrhajón, amikor Thanos megszállja), és ha túl is éli, terveznek-e egyáltalán későbbi szerepeltetésével. Kifejezetten örültem a készítők részéről, amiért jelét sem adták, hogy össze akarnák hozni Thor-ral, mert az még a Jane Foster románcnál is erőltetettebbnek hatott volna.
Korg mellett a Nagymesternél vitték nem kicsit túlzásba az idétlenkedést, akinek bár az esszenciáját meghagyták, egyszerűen képtelenségnek hat, hogy egy ekkora pojáca valaha átvette egy teljes planéta felett a hatalmat, és ha igen, ennyi ideig képes is volt megtartani. Goldblum elképesztően éli a szerepet, mintha csak rá írták volna (és ahogy a nyilatkozatokból kiderült, Waititi rengeteget hagyta improvizálni), viszont sokan nem erre számítottak a képregényes figura ismeretében. Számomra Benicio del Toro Gyűjtője messze jóval érdekesebb azzal az egy jelenetével A galaxis őrzőiben.
A szereplők kapcsán végül, de nem utolsó sorban: Megértem, hogy az MFU-t elmondhatatlanul unni kezdő Idris Elba miért ezen a forgatáson nyerte vissza a hitét (a színész beismerte korábban, nem sok jó emléke van az első két Thor munkálatairól), ugyanis végre Heimdall sem csak egy helyben áll bolygók közti átjárókat nyitogatva, hanem jelentősen kiveszi a részét a történetből és a végső csatából is. Sikerült meglepetést okozni, miután a számos interneten keringő teória ellenére szó sem esett arról, hogy nála lenne az utolsó Végtelen Kő, a Lélek Kő, a Fekete Párduc után pedig valóban bizonyossá vált a rajongók körében, erre a rejtélyre a Végtelen háború fog választ adni. Sokan még mindig úgy gondolják, Heimdall lesz a kulcs, de ha ennyien számítanak rá, gyanúsan valami semmiből jött megoldással fog előrukkolni az alkotógárda. Hamarosan kiderül.
Értékelés
A Thor: Ragnarök nagy előrelépés az előző két részhez képest. Fordulatos, kiválóan koreografált akciókban, csodás látványban és nagyszerű színészi alakításokban gazdag produkció, ráadásul egyben a legviccesebb Marvel film is. Taika Waititi egy olyan vérfrissítést adott a Thor franchise-nak minden lehetséges módon, ami már régóta ráfért, és ezzel együtt elérte, hogy a mennydörgés istenét mondhassam a kedvenc Bosszúállómnak - bizonyára nem egyedüliként. Nagyon kíváncsi vagyok, mi vár még Thorra a Marvel Moziverzum jövőjében, de bárhogy is legyen, másik két trilógiával büszkélkedő társa mellett zseniális fejlődésen ment keresztül az elmúlt tíz év során.
85%
Kovács Gergő
Az Út a Végtelen háborúig cikksorozat előző részei:
Út a Végtelen háborúig - 16. rész
Út a Végtelen háborúig - 15. rész
Út a Végtelen háborúig - 14. rész
Út a Végtelen háborúig - 13. rész
