Két éve megérkezett a hős, akinek teljesen elgurult a gyógyszere.

Már csak pár nap választ el minket a Deadpool 2. premierjétől, ezért felelevenítettük az első résszel kapcsolatos élményeinket, és megkésve bár, de annál lelkesebben pótoljuk az eddig elmaradt kritikát. Deadpool retrospektív.

Ma már mindenki töretlen bizalommal várja kedvenc vörösruhás antihősünk újabb önálló kalandját, nemcsak remélve, hanem kimondottan biztosra véve, hogy a folytatás szórakoztató lesz. De ha megpróbálunk visszaemlékezni a 2016 februári bemutató előtti időszakra, akkor bizony hamar belátható, hogy a karakterrel kapcsolatos várakozásokat nem mindig lengte be ez a magabiztos optimizmus. Az első önálló Deadpool filmhez vezető út olyan fájó mérföldkövekkel volt teletűzdelve, mint a 2013-as X-Men kezdetek: Farkas (ahol a szintén Ryan Reynolds által játszott nagyszájú zsoldos karakterét úgy meggyalázták, ahogy talán eddig még soha egyetlen más karaktert se), vagy épp az alig pár hónappal a Deadpool előtt kijött, 2015 augusztusi Fantasztikus Négyes reboot, amire nincs bocsánat. De nem számított jó előjelnek az sem, hogy a Foxnak sohasem volt erőssége az egyes Marvel karakterekhez kapcsolódó eredetfilmek készítése (lásd Daredevil, Elektra 1-2, vagy a már említett X-Men kezdetek), és Ryan Reynolds sem lopta be magát a képregény rajongók szívébe a hírhedt Zöld Lámpás filmmel.

Deadpool ráadásul a klasszikus szuperhős recepttől is eltért: a szó szerint mindenből poént csináló antihőst nem lehetett egy lapon emlegetni a Marvel Filmes Univerzumának (vagy épp a DCBU) feddhetetlen erkölcsű, komoly, sőt sokszor komor hőseivel. Egyértelmű volt, hogy itt egész más receptre lesz szükség. A legnagyobb probléma talán mégis inkább az volt, hogy Deadpool személyiségének lényege az erőszak, a vér és a súlyos odamondogatások. A stúdió előtt két lehetséges út állt: vagy R-besorolású filmet készítenek (az egyik legerősebb moziba járó réteget, a családosokat zárva ki, és ezáltal az anyagi bukást kockáztatva), vagy ”kiherélik” a karaktert, ami viszont biztos út lenne a bukáshoz, és talán örökre bebetonozza a Fox képregényfilmes (nem túl pozitív) megítélését.

Valójában annyi minden szólt ellene, hogy bár a stúdió már jóval korábban, az első Vasember film sikerén felbuzdulva tervezett egy Deadpool eredetfilmet, a Farkas után az egész ötletet egy kellően mély asztalfiók aljára söpörték, és ha nincs Ryan Reynolds ma már legendássá vált lelkes gerillaharca (valamint az ominózus, netre „véletlenül” kikerült próbavideó), akkor talán soha nem is valósul meg ez a projekt. Reynolds azonban mindent bevetett, kőkeményen beállt a film mögé, a többi pedig ma már történelem.

A Deadpool számos fronton remekelt. Bár az eredetfilmek mindig problémásak, ezúttal mégis sikerült megugrani a lécet, és a két idősík egymásba fonódásával úgy kapunk egy szépen kifejtett eredetsztorit, hogy közben észre sem vesszük, mert dübörög az akció. Az R-besorolás felvállalásával a Fox nagyon merészet húzott, de ez jó döntésnek bizonyult: tökéletesen sikerült megragadni a karakter esszenciáját, a nagypofájú és erőszakos, saját erkölcsi kódexe szerint élő zsoldos lényegét. Ryan Reynolds bőségesen kiköszörülte a hírnevén esett csorbát, gyakorlatilag lubickolt a szerepben, hibátlanul elevenítve meg a mozdulatokat, gesztusokat, és pusztán a játékával elvitte a hátán az egész filmet. Mindebben kitűnő partnerének bizonyult T.J. Miller és a Vanessát játszó Morena Baccarin is. Az ellenfelet alakító Ed Skrein már kissé lagymatagabbra sikerült, és az X-Men gárdát képviselő Negaszonikus Tini Torpedó/Kolossszus párosból is inkább csak az előbbit sikerült eltalálni, de mindez szinte fel sem tűnik. Ahogy az sem, hogy mennyire szög egyszerű maga az alaptörténet. A szinopszis kimerül annyiban, hogy a főhőst átveri és kihasználja egy szervezet, majd a szerelmét elrabolva próbálnak rá nyomást gyakorolni – ami természetesen rossz ötletnek bizonyul. Önmagában ugyan óriási klisé, azonban mindez nem számít, mivel a film lényege nem a bonyolult vagy egyedi történet, hanem a körítés. A sztori valójában csak terepet biztosít a helyzet- és jellemkomikum folyamatos alkalmazására. Ez a film valódi erőssége, és ez teszi élvezhetővé a keményvonalas képregény rajongók mellett azok számára is, akiket korábban még nem ejtett foglyul a Marvel univerzuma.

A Deadpool – képregényes múltjához méltóan – természetesen tobzódik a negyedik falat áttörő kiszólásokban és a metapoénokban, melynek során nem kímélnek senkit és semmit. Gyakorlatilag minden percre jut legalább egy kikacsintás, a vérgőzös és helyenként koromfekete humort pedig olyan dózisban kapjuk az arcunkba, hogy mire felocsúdnánk, véget ér a film. Ez, és a folyamatosan pergő akció együtt rendkívül töménnyé teszi, de éppen ettől válik sokszor újranézhető, minden alkalommal élvezhető alkotássá.

85%

Rékasi Nóra