Deadpool visszatérte pörgősebb és drágább, de hogy vajon jobb-e az elsőnél, kiderül a kritikánkból.
Mindenki kedvenc önreflektív szuperhőse popkulturális kiszólásaival és szégyentelen magaviseletével másodjára is széttrolkodja a képregényfilmek egyre hatalmasabbra növő zsánerét. A második rész pörgősebb, drágább, látványosabb, de vajon jobb is, mint az első? Erre keressük a választ abszolút spoilermentes írásunkban.
Nem feltétlenül jobb, de nem is feltétlenül rosszabb. A Deadpool 2. egész egyszerűen egy másfajta film. Egyrészt a nagyobb költségvetéshez és grandiózusabb látványhoz epikusabb sztori is dukált, így az első rész klasszikus barátnő megmentős, bosszúállós plotját jövőből jött megállíthatatlan gyilkológépre, személyes tragédia által sújtott önmagát kereső főhősre és a jól ismert „Ha tehetnéd, te megölnéd a gyerek-Hitlert?” erkölcsi dilemmára cserélték, mindezt Az eljövendő múlt napjaira több ponton is emlékeztető dramaturgiára felfűzve. Persze közben az első rész rajongóit sem szerették volna elidegeníteni, ezért hát bőségesen kapunk a debil, helyenként sokkolóan beteg fekete humorból, Deadpool továbbra is rendszeresen áttöri a negyedik falat, és ezúttal sem hiányoznak a groteszk végtagszakadások és a már-már művészi szinten űzött káromkodás sem. A képlet azonban kissé megbicsaklik, amikor ezt a két meglehetősen eltérő tónusú világot kell összeelegyíteni.
De először beszéljünk inkább arról, ami nagyon jól működik. Elsősorban nyilván maga Deadpool. És legyen világos, hogy bár sok karakter megfordul itt, ő a film egyedüli sztárja, a többiek mind neki asszisztálnak. Ryan Reynolds ismét bebizonyítja, hogy erre a szerepre született. Ő az, aki ezt az őrült érzelmi hullámvasutat tökéletesen egyensúlyozza végig, és javarészt miatta nem kapunk sokkot az emocionális liftezéstől. Nagyon ügyesen vált át meggyötört, érző szívű emberből mocskos szájú szuperbohócba, úgy, hogy az alakítása eközben végig egységes marad, és nem kelti egy bipoláris ember benyomását. Deadpool maga most is a legváratlanabb helyekről húzza elő popkulturális utalásait, olyan testhelyzeteket képes felvenni, amelyekbe még Nicki Minaj is belepirulna, és ami az öngyógyító képességét illeti… mondjuk úgy, hogy immár nem az első rész bébikezes poénja a legbizarrabb dolog, amit láthattunk ezzel kapcsolatban. Továbbá Deadpool, mint a politikai korrektség élő szobra, egyszerűen zseniális.
Ugyanakkor a humorral kapcsolatban meg kell említenem, hogy míg a poénok és kikacsintások egy része nagyon betalál, akad azért olyan is, ami kevésbé működik, ám ezek száma szerencsére még a türelmi határon belül marad. Továbbá, bár eleinte nagyon szórakoztató az, ahogyan a film gúnyt űz a szuperhősös alkotások tipikus érzelmileg felfokozott jeleneteiből, helyenként a kevesebb több lett volna. Különösen a vége felé, ahol már szinte bicskanyitogatóan hosszú ideig húzzák el ugyanazt a poént.
Nagyon működnek viszont az akciójelenetek, amelyekhez végre rendes költségvetést is kapott a stáb. Habár véleményem szerint kreativitásban még mindig nem sikerült felülmúlni az első rész autópályás aprítását, azért ebben a filmben is kapunk jó néhány zseniálisan megkomponált közelharcot és fegyveres leszámolást. Akinek volt szerencséje a rendező, David Leitch korábbi filmjeihez, a John Wickhez és az Atomszőkéhez, annak ez valószínűleg nem lesz meglepetés. A Deadpool 2.-ben a börtönös és a közúti jelenet emelkedik ki magasan, na meg van még itt egy ejtőernyős képsor is, amit csak egyetlen szóval lehet kommentálni, de erről majd a spoileres beszámolóban… Sajnálatos módon pont a harmadik felvonás nagy összecsapása sikeredett egy kicsit gyengébbre, már ami az akciót illeti, viszont felbukkan a filmben egy meglepetéskarakter is, akit a stúdiónak eddig sikerült valahogy titokban tartania - csak annyit mondok, hogy jelenlétével nem kicsit emeli az akciójelenetek fényét.
Deadpoolon kívül meglepő módon a Julian Dennison által alakított Tűzököl volt a film legnagyobb meglepetése. Különösen azért, mert ehhez hasonló karakterrel és színésszel szinte sosem találkozunk blockbusterekben, szuperhősös filmekben pedig pláne nem. Pedig Dennison remek munkát végez, és fiatal kora ellenére olyan erős karizmával rendelkezik, amivel gyakorlatilag ellopja a showt Reynoldstól a közös jeleneteikben.
Sokakat bizonyára sokkolni fog, hogy ilyen későn említem csak meg Kábelt, de az a helyzet, hogy az ő karaktere az, aki a leginkább megsínylette azt a stílustörést, amit korábban már említettem. Leszögezném, hogy semmi kifogásom nincs Josh Brolin ellen, aki mind külsőleg, mind alakításában tökéletes Kábelnek bizonyult a film egészében. Ugyanakkor adva van ez az alapvetően tragikus figura, aki amilyen jól illeszkedik azokba a részekbe, amelyek szintén sötétebb vizekre eveznek, annál inkább löki ki magából őt a film, amikor a tónus hirtelen totális vígjátékba vált át. Emiatt a karaktert sosem mélyíti el igazán a forgatókönyv. Bár megértjük a motivációit, átérezni nem tudjuk őket. Helyenként vannak egészen szívfacsaró sorai Kábelnek, ám ezeket többnyire gyorsan elütik egy poénnal, amikor pedig ő maga próbál meg poénkodni, az egész egyszerűen karakteridegennek hat. A készítők viszont egyértelműen nem akartak átmenni vele teljes paródiába, ezért a végeredmény egy olyan karakter lett, aki kicsit tragikus, kicsit humoros, kicsit parodisztikus, de igazából egyik irányba sem mozdították el túlságosan. Emiatt a végére megmarad egy kissé felületes figurának, aki bár baromi jól néz ki (a nála használt vizuális effektek és testprotézisek egyaránt szuperek), végső soron csak plot device-ként szolgál a történetben. A harmadik felvonás során hozott döntése is inkább a sztorit mozdítja előre, a karakter részéről viszont sem természetesnek, sem logikusnak nem nevezném azt.
A másik dolog, ami a Deadpool 2. után némi rossz szájízt hagyott maga után, az az, ahogyan a női szereplőket kezelte a film. Zazie Beetz Dominója bár kétségkívül a film egyik legcoolabb karaktere, végső soron egy Mary Sue volt. Aki még nem találkozott ezzel a kifejezéssel, ezt olyan női szereplőkre szokás használni, akik mindig mindent tökéletesen csinálnak, és soha nem hibáznak. Habár ez Domino esetében némileg logikus, hiszen a szuperképessége a „szerencse”, a karaktert egy idő után meglehetősen unalmassá teszi az, hogy sosem tudunk érte különösebben izgulni - ugyanakkor a vizuális effektek és a harckoreográfiák terén nagyon kreatívan használták ki a szupererejét az akciójelenetekben. Az ismét Morena Baccarin által alakított Vanessa, és az első rész nagy közönségkedvence, a még mindig zseniális nevű Negaszonikus Tini Torpedó (Brianna Hildebrand) pedig már csak egész egyszerűen háttérbe lettek szorítva. Örömmel jelentem viszont, hogy Kolosszus, Cserkész és Dopinder visszatérése nem okoz csalódást.
De hogy mégis pozitívummal zárjam a kritikát, azt mindenképpen megemlíteném, hogy bár a Deadpool 2.-ben fura stíluskeveredés uralkodik, és néha mi, nézők sem igazán lehetünk biztosak benne, hogy egy adott jelenetben inkább a nevetés vagy inkább a sírás lenne-e a helyénvalóbb reakció, Ryan Reynolds mellett David Leitch rendező is megkönnyíti a helyzetünket. Ugyanis olyan őrületesen jó tempót diktál, hogy nincs időnk sokat morfondírozni ezeken a dolgokon, és mivel folyamatosan ugrunk egyik ámulatból a másikba, nem is igazán akarunk. Ezen a ponton megjegyezném, hogy Leitchnek elég jól sikerült betöltenie a Tim Miller távozása után keletkezett űrt, és gyakorlatilag teljesen észrevehetetlen, hogy rendezőváltás történt. A két film közti eltérések inkább a forgatókönyv és a költségvetés különbségeire vezethetők vissza.
A Deadpool 2. végső soron egy bonyolultabb struktúrájú film, mint az első rész, és ebből adódóan kicsit túl sok stílusú és tónusú szálat és karaktert mozgat, de összességében egy nagyon szórakoztató és jóval látványosabb folytatást kaptunk, Deadpool maga pedig semmit sem veszített korábbi lendületéből.
75%
Szatyina Dávid
