Power Man születése.

Amilyen virágzóan indult a Marvel és a Netflix kollaborációja a kritikusok és rajongók részéről egyaránt elismert Daredevil 1-2. és Jessica Jones 1. évadokkal, olyan hirtelen jött egy minőségbeli romlás, amelyet ugyan már a Luke Cage 1. évadának csalódást keltő második fele megszellőztetett valamelyest, de igazán érezhetővé az Iron Fist 1. szezonjával vált. A vélemények túlnyomórészt a négy utcai hőst összeterelő Defenders-től sincsenek elájulva, ahogy Jessica idén márciusban debütált legújabb kalandja még csak megközelíteni sem tudta az 1. évad által igen magasra helyezett mércét. Ezek után kissé szkeptikusan indítottam el Power Man június 20-án megérkezett 2. évadának első epizódját, amihez hozzátartozik az is, hogy a karakter maga mindig a legkevésbé érdekes volt számomra társai közül – a következőkben spoilermentesen elolvashatjátok, miért volt nagy meglepetésemre mégis abszolút kellemes csalódás ez a sorozat.

“Harlemnek nincs szüksége hősre...”

Talán a Daredevil Megtorlóban, Elektrában és nindzsákban bővelkedő zseniális második felvonása óta nem volt olyan Marvel-tartalom a Netflixen, amit ilyen gyorsan végignéztem volna, holott a történet nem hordoz semmi forradalmit magában: Luke egyre nagyobb népszerűségnek örvend Harlem golyóálló bőrű hőseként, és meg kell találnia akcióiban azt a bizonyos középutat, hogy ne lépje át az erkölcsileg meghúzott határvonalat jó és rossz között. Eközben gengsztercsaládok nem szimpatizálnak egymással, ezért mindent bevetnek a színfalak mögötti ármánykodástól az egyre erőszakosabb és véresebb módszerek felé haladva. Gyakorlatilag ezzel össze lehetne foglalni az évadot, a relatíve egyszerű alapsztorit azonban a remekül árnyalt és kidolgozott karakterek, a köztük lévő dinamikák, a zene és a hangulat teszi elképesztően élvezetessé, illetve időnként akadnak olyan történések is, amiket látva egyszerűen nem lehet nem azonnal indítani a következő epizódot.

Az 1. évadhoz hasonlóan a visszatérő Cheo Hodari Coker showrunner rendkívül impozáns szereplőgárdával dolgozott. Mike Colter immár negyedik feltűnésével teljesen eggyé vált Luke Cage karakterével, a lehető legtermészetesebben hozza el nekünk a kívülről bár sebezhetetlen, de belül nagy csatákat vívó figurát. A főhős kicsiben kezdi (a hírnév pro és kontra oldalai, a pénzhiány problematikája...), hogy aztán az események és konfliktusok előrehaladtával az évad végén egy olyan, egyébként visszatekintve tökéletesen megalapozott döntést hozzon, amit meglépni nagy bátorság kellett a készítők részéről – ennyire talán még egy netflixes évadfinálé sem kavarta fel az állóvizet, de erre persze nem most térek ki részletesen.

Nagy erénye az évadnak, hogy Luke szinte mindenkivel működik a vásznon, amire az egyik legjobb példa Mariah Dillard (Stokes!!!), a mindenféle túlzás nélkül élete egyik legjobb alakítását nyújtó Alfre Woodard játékában. A címszereplő mellett az ő karakterfejlődése is nagyszerűen ábrázolt, ahogyan az elfajuló helyzetben egyre inkább kiérdemli a képregényekből jól ismert Black Mariah elnevezést. Szerepe kulcsfontosságú az elsőtől az utolsó percig, és nagyon érdekes látni, honnan hová jut el. A legnagyobb bánatunkra februárban elhunyt Reg E. Cathey minden képernyőn töltött ideje arany James Lucasként, élete utolsó szerepe nem is lehetett volna ennél méltóbb hozzá. A Colterrel kialakított apa-fia kapcsolata nagyon erős, sokszor érzelmes és szívfacsaró jeleneteket eredményez, mindezt kiválóan megírt dialógusokkal (nem véletlenül Cathey szavaival zár az évad utolsó része).

“Harlem is mine”

A stábot új állandó szereplőként erősítő Mustafa Shakir nemcsak azért emlékezetes John 'Bushmaster' McIver szerepében, mert izgalmas ivós játékot lehet felfűzni arra, hányszor ejti ki a száján a “Stokes” nevet, vagy mert épp megragad az ember figyelme a Fekete Párduc akcentusait messze felülmúló jamaicai dialektusán, de nem is csak azért, mert fantasztikus reggae zenék szólnak valahány jelenetében, hanem mert egy komplex, kidolgozott és megérthető karakter, aki nem képviseli egyértelműen az érme egyik oldalát sem, ezért (ugyan az előzetesek a potenciális új főgonoszként mutatták be) nem feltétlen nevezhető rossznak, de persze jónak azért pláne nem. Ha le kéne őt írni, biztosan azt mondanám, hogy Luke Cage kifordított változata, akin keresztül szembesülhet azzal, hogy milyen lenne, ha nem fogná vissza emberfeletti erejét. Erre a párhuzamra nagyban épít a sorozat, Bushmaster és Luke kapcsolata szintén nagyon élvezetesen alakul a történet folyamán.

A hölgyek ebben a szezonban is domináltak. Woodardra már fentebb kitértem, és bár tudnám még méltatni őt és Black Mariah-t pár további sorban, szerencsére bőségesen van egyéb okom is koptatni a billentyűzetet. Mindenképp említést érdemel a Simone Missick által megformált Misty Knight, aki a személyes kedvenc női mellékkarakteremmé avanzsált a netflixes Marvel univerzumban. A harlemi rendőrkapitányság legjobb detekívje igencsak padlóra kerül érzelmileg a Defenders fináléjában történtek után (amikor Bakutonak hála elveszti a jobb karját), ám az évad során különböző faktorok hatására megkapjuk azt az erős személyiségű, vagány Mistyt, aki a képregényeket fellapozva is visszaköszön az olvasókra. Colleen Wing (Jessica Henwick) vendégeskedésével gyakorlatilag a Daughters of the Dragon felvezetést is kipipálhatják, csak győzzük valahogy kivárni, hogy az Iron Fist 2. szezonjában ismét szétrúgjanak közösen pár hátsót. Az újoncok között köszönthetjük Gabrielle Dennist is Tildaként, akinek vitathatatlanul fontos szerepe van az események alakulásában és szerintem a színésznő is jól teljesít, de érezhető, hogy igazából egy esetleges 3. évadban kívánnak vele komolyabban dolgozni. Végezetül, a változatosság kedvéért tiszteletét tette Claire Temple is Rosario Dawson alakításában, de most az előzőnél jelentősen kisebb képernyőidőben (ami határozottan nem volt a sorozat kárára).

Aki a mellékszereplők közül még kellemes meglepetésnek bizonyult az 1. évadban nyújtott teljesítményéhez viszonyítva, az Shades (Theo Rossi), hiszen a napszemüveg mögött idegesítően vigyorgó kvázi statiszta szerepet követően most néhány igazán érdekes történetszálat és meghatározó döntéseket is adtak neki az írók, melynek eredményeképp én sokkal jobban szimpatizálok vele és érdekel, mi lesz a sorsa a későbbiekben.

King's Paradise

De ha előbb megemlítettem az Iron Fist közelgő etapját, pár mondatban kitérnék rá, hogy az internetes fórumokon nem véletlenül tartja rengeteg hozzászóló az évad legjobbjának azt az epizódot, amelyben Finn Jones beugrik Dannyként. A karaktert már a Defendersben is jobban kezelték valamivel a saját sorozatánál, de most a Luke Cage alkotói 40 percben mutatták meg, mennyire szórakoztató lehet, és az is kell legyen Vasököl egy jó megvalósításban. A sztori szempontjából remekül időzített a felbukkanása, Luke-kal pedig olyan jóleső együtt látni őket minden jelenetükben, hogy legszívesebben azonnal pörgetnénk kettejükkel egy Heroes for Hire széria részeit. Scott Buck leváltása a showrunneri pozícióból és az itt látott Danny egyelőre nagyon biztató előjelek a saját sorozatának folytatására nézve, ami következőként fog debütálni a Netflixen.

Hatalmas pozitívumnak tudtam be a különböző popkulturális és a nagyobb Marvel univerzumra tett hivatkozások véget nem érő sorát, elvégre az utóbbira Jones kisasszony 2. évadában egyáltalán nem volt példa, mintha esetében a Defenders meg sem történt volna. A Luke Cage számos közvetlen utalást tesz a kvartett közös kalandjára, Mattre, Jessicára, de többek között Hulkra és Amerika Kapitányra is, nem beszélve az olyan vendégsztárokról (mint akár Colleen és Danny), akik egyszerre szolgáltak fan service-ként és emellett még a jelenlétük sem volt erőltetett, jó indokkal integrálták be őket a történetbe. A popkultúra szerelmesei számos alkalommal kaphatják fel a fejüket, hisz ismert zenészek és énekesek megjelenésein túl (itt megjegyezném, hogy minden egyes epizód egy-egy dal címéről lett elnevezve) kapunk kikacsintást a Grand Theft Auto III-ra, a Trónok harcára és a Keresztapára is, csak hogy mondjak párat a teljesség igénye nélkül.

Ebben az évadban a karakterekre, azok pszichológiájára, valamint a szociológiára fektettek óriási hangsúlyt a készítők, ezért is szántam az előző két bekezdést csupán a szereplők elemzésére. Harlem sokrétűsége továbbra is fantasztikusan van megjelenítve a képi ábrázolásban, és habár előkerülnek erőszakos, időnként már a brutális kategóriába számító jelenetek, a Luke Cage hangulatát és képeit tekintve kevésbé szürke egy Daredevil vagy Jessica Jones mellett, illetve a humor is sokkal jobban jelen van. Valamivel gyorsabb iramot diktál a Netflixtől megszokott lassú építkezésnél, de még mindig el tudom képzelni, hogy valaki félúton leállítja majd valamelyik epizódot egy tízperces monológ közepette, a párbeszédek ugyanis végig fontos szerepet játszanak, az akció másodlagos. Elődjéhez hasonlóan ez a szezon szintén nagyon kiemelkedő zeneileg, a rap és a jazz aláfestések mellett ezúttal a fentebb már említett reggae is megjelenik, ami érthető választás a jamaicai származású Stylerek szerepeltetése révén. Ráadásul Method Man után most Rakim szerzett egy dalt kifejezetten a sorozathoz, ami tökéletesen összefoglalja annak esszenciáját.

Végszó

A széria még mindig nagyon erősen szól az Amerikán belüli fekete közösséghez, ezért nem biztos, hogy mindenki ugyanúgy tudja majd értékelni, de véleményem szerint ez mit sem vesz el az élvezhetőségéből. A felemás 1. évadhoz, de kiváltképp az előző év Marvel/Netflix terméseihez képest (a The Punishert leszámítva) mindenképp nagy előrelépés a Luke Cage legújabb felvonása, amely habár tempóját és az akciójelenetek megvalósítását illetően hagy némi kívánnivalót maga után, de karaktereiben és hangulatában egyedülálló darab egy merész zárással, és még az Iron Fist soron lévő évada is a várólistámra került általa. Mindenkinek javaslom, hogy tegyen vele egy próbát.

80%

Kovács Gergő