A Bosszúállók rendezőjének saját képregénye.
A 2004-től 2008-ig tartó Marvel képregényszéria alighanem a modern kor legünnepeltebb X-Men sorozata, ami minden rajongónak kötelező darab.
Joss Whedon neve sokak számára ismerősen csenghet. Ő alkotta meg Buffy-t, a vámpírok rémét, társíróként volt jelen a Toy Story születésénél, megrendezte a Bosszúállók első és második részét, valamint ő A S.H.I.E.L.D. ügynökei című televíziós sorozat vezető producere. A filmipar mellett a képregényirodalom is sokat köszönhet neki, hiszen a nevéhez fűződnek kedvenc mutánsaink legjobb kalandjai. Az Astonishing X-Men a legtöbb fanatikus listáján az első helyet foglalja el, mi pedig csak helyeselve bólogatunk, amikor az alapművek között említik. Most azt is elmondjuk, hogy miért.
Miután Grant Morrison New X-Men című képregénysorozata megalapozta a franchise jövőjét a XXI. században, Joss Whedon pontosan ott folytatta, ahol ennek a szériának vége szakadt. A Genoshában történtek után Xavier Professzor száműzetésbe vonult, a csapatnak új vezetőre van szüksége. Küklopsz vállalja a felelősséget, ám ennek nem mindenki örül, mint ahogy Emma Frosttal bimbózó kapcsolatának sem, aki nem is olyan rég még az X-ek ellensége volt. A feszült légkörben Scott kiosztja a parancsot: Az X-Menek kötelessége, hogy segítsenek másokon, akkor is, ha a világ nehezen fogadja el őket. Ezzel amellett, hogy jóra használhatják az erejüket, talán a mutánsok megítélésén is javíthatnak. Ám ezzel egy időben más erők is munkálkodnak: Egy laboratóriumban kifejlesztettek egy szérumot, amivel „meggyógyíthatják” a mutációért felelős X-gént...
Az Astonishing X-Men legnagyobb erőssége talán nem is a történet, hanem éppen maguk a karakterek. Amellett, hogy a sorozat felvonultatja az X-ek színe-javát, nagy hangsúlyt fektet azok jellemének kidolgozására is. A legfontosabb elemek a szereplők között zajló párbeszédek, konfliktusaik, jó és rossz tulajdonságaik kihangsúlyozása, belső vívódásaik, és gondolataik megismerése. Az író kiválóan ráérzett ezekre és sikerült megfognia mindazt, amiért szeretjük a szóban forgó hősöket. Hiszen a szuperképességek ellenére a mutánsok is épp ugyanúgy érző emberek, mint bárki más. Whedon a megfelelő dózisokban adagolja az olykor sötét, máskor humorosabb pillanatokat, mindkettőből akad bőven.
A ’90-es évek és az azt megelőző időkhöz képest a millenium után a képregényes illusztrációk rohamos fejlődésnek indultak, ami elsősorban az ezzel párhuzamosan megjelent digitális technikáknak köszönhető. Ez meglátszik John Cassaday rajzain is, aki kiváló kreatív párost alkotott Whedonnal. Noha túlzás lenne azt állítani, hogy ez a képregény vizuális mérföldkőnek számítana, az viszont egyértelműen kivehető, hogy rengeteg munkát fektettek a panelek részleteibe. Az Astonishing X-Men színes, sokszor rajzfilmekre hajazó, mindenki ízlését kielégítő alkotás, ami sikeresen követte az akkori trendeket, ám mai szemmel sem mondható elavultnak.
Habár más írók is írtak X-Men sztorikat Morrison és Whedon között, az ő munkájuknak jelen esetben nincs különösebb jelentősége, mivel ignorálja őket a történet. Morrison sorozatára azonban rengeteg utalás van, és bár Whedon tiszteli a munkásságát, nem hagyta, hogy a New X-Men utáni elvárások megkössék a kezét. Helyette vállalta a kockázatot, és inkább a saját elképzeléseit követte. Visszatértek például a korábban levetett szuperhős jelmezek, valamint Kolosszus is, aki ezidáig halott volt. Az Astonishing X-Men sokkal inkább tradicionális X-Men sztori szeretett volna lenni, mint a kifejezetten újító célzattal megírt New X-Men, ez pedig kiválóan sikerült.
Az Astonishing sorozat egyetlen Marvel és X-Men rajongó polcáról sem hiányozhat. Nem azért, mert megújította volna a szériát merész, vagy éppen forradalmi ötletekkel, épp ellenkezőleg. Sokkal inkább, mert ez a sorozat örökítette meg a lehető legjobban az X-Men esszenciát, és pontosan azt kapod tőle, amit egy modern X-Men képregénytől elvársz. Nyugodt szívvel ajánljuk minden kedves olvasónknak, nem fog csalódást okozni.
Írta: Sághy Z.
