Mai szemmel is felettébb jelentős alkotás.
Kereken 15 évvel ezelőtt látott napvilágot a Sam Raimi rendezte Pókember-trilógia második felvonása – ennek apropóján értekeztünk kicsit a film jelentőségéről egy rövidebb visszaemlékezés formájában.
Korszakalkotás
“Miután az X-Men olyan ***** nagy siker lett...” Hangzik a mai napig az igaz mondás a Jay és Néma Bob visszavágban, elvégre a stúdiók bizony észrevették, hogy ez a képregénybiznisz egészen sikeres is lehet Hollywoodban, és nem feltétlenül a Batman és Robin szintje a mérvadó. Úgyhogy a Penge (1998) és az X-Men: A kívülállók (2000) után a harmadik, a műfajt igazán beindító és meghatározó alkotás az első Pókember-film lett, egész pontosan 2002-ben.
Felidézve a megannyi ikonikus jelenetet, amivel a film megajándékozott minket (az első repkedés New York felhőkarcolói között, a híres csók fejjel lefelé MJ-vel, a választás a zuhanó gyerekek és MJ között a végjátékban, Norman halála, valamint ahogy Peter elsétál a temetőben a szívszerelmétől a nagy erővel járó felelősségtudat miatt), továbbra is egy nagyszerű, kötelező produkcióról van szó, amely nemcsak megalapozta a mai moziműsor kínálatát, hanem folytatásával együtt egy olyan műfajt teremtett, amely sokunk életének szerves részét képezi.
A Pókember 2. bemutatójára két évvel később, 2004. június 30-án került sor, amely az elődje hatalmas sikerének köszönhetően már jóval magasabb költségvetésből, a mai blockbusterekre is jellemzően 200 millió dollárból készült, és világviszonylatban 783 milliót hozott a konyhára. A trilógia középső darabját mai napig a legjobb képregényfilmek közé sorolják: megannyi top 3-ban láttam már, illetve az sem ördögtől való gondolat, hogy sokak szerint ez a film az abszolút első a műfajában. Noha ezzel azért már vitatkoznék, de tény, hogy mai napig kimagasló és eszméletlenül jól összerakott folytatás. Idézzük fel, miért!
Majdnem egészen más vége lett...
A Sony Pictures 2002-ben Alfred Gough és Miles Millar párosát bízta meg az akkoriban még A csodálatos Pókember címre keresztelt Pókember 2. forgatókönyvének megírásával, amiben a hálószövő Doktor Oktopusz mellett a Gyíkkal és a Fekete Macskával is szembenézett volna. Ugyanezen év májusában, az első Pókember 115 misis kirobbanó nyitóhétvégéjét követően a stúdió azonnal bejelentette a folytatást. A folytatást, aminek a története nem akart egykönnyen összeállni, sőt amikor Michael Chabon szeptemberben átdolgozta a forgatókönyvet, Octaviust egy sokkal fiatalabb, MJ-be teljesen belebolondult személyként ábrázolta, aki egyébként maga alkotta meg a Petert szupererővel felruházó, géntechnológiával módosított pókot. Ebben a verzióban ráadásként Harry Osborn és a Hírharsona egy 10 millió dolláros vérdíjat tűzött ki Pókember fejére, melynek következtében a publikum is ellene fordul.
Szerencsére ott volt Sam Raimi, aki a filmet Peter belső konfliktusára akarta kihegyezni, egész pontosan a személyes érdekek és a szuperhősléttel járó felelősségtudat ütköztetésével, és hogy végül miként találja meg a két világ közti egyensúlyt. Elmondása szerint a hasonló kérdéseket boncolgató Superman II. és természetesen a Spider-Man No More volt rá nagy hatással – utóbbiból John Romita Sr. kultikus rajza a szemetesbe dobott Pókember-ruhát hátrahagyó Peterrel egy az egyben visszaköszön a mozifilmben. A rendező végiglapozta tehát a korábbi vázlatokat, és kiválasztotta a számára megnyerőnek bizonyult elemeket. Így lett végül Doktor Oktopusz a film egyedüli gonosztevője, aki amellett, hogy alaposan meg tudja szorongatni a főhőst, könnyen átérezhető motivációjával még empátiát is képes kiváltani a közönségből. Raimi új háttérsztorit írt neki, mint elismert tudós, akire Peter is felnéz, ezért Pókember nem elpusztítani, hanem megmenti szeretné, mikor elindul lefelé a lejtőn.
S azt tudtátok-e például, hogy a címszereplőt megformáló Tobey Maguire egészségügyi okokból kis híján vissza sem tért a második részre? A stúdió már el is kezdte kiválasztani az utódját, amelyre Jake Gyllenhaal volt az első számú befutó, mielőtt Maguire úgy döntött, tudja vállalni a folytatást. A sors fintora, hogy Gyllenhaal 15 évvel később mégis szerepel egy Pókember-filmben, jóllehet Peter Parker helyett annak egyik legismertebb nemezisét, Mysteriót, polgári nevét Quentin Becket kelti életre, méghozzá az előzetes kritikák alapján nagyon kiemelkedően.
Az a fene nagy erő, és a még nagyobb felelősség
Számomra rendkívül impozáns, ha egy szuperhősfilmben a hős komoly érzelmi hullámvasúton megy át, és olyan mentális, vagy épp morális helyzetek sora éri, amiknek hatására megkérdőjelezi saját magát. Amikor a hős is végső soron ember, és valahogy meg kell küzdenie a mindennapi démonaival a bankrablók és az örök nemezisek mellett. Ezt pedig a Pókember második része tökéletesen ábrázolja. A film alapmotívuma, hogy Peter a hétköznapi életét próbálja valahogy egyben tartani, miközben Pókemberként is helyt kell állnia. Ez persze rányomja a bélyegét az egyetemi tanulmányaira, a munkájára, az épp emiatt nem létező párkapcsolatára, valamint a barátságára is. Az első résznél is dicséretre méltó építkezés és a cselekmény kibontása ismét mesteri módon van adagolva. Minden egyes apróságnak súlya van: egy lekésett színházi előadásnak és a lakbér befizetésnek egyaránt. A Petert érő nehézségek végül mind arra késztetik, hogy foglalkozzon a saját életével és fordítson hátat Pókembernek, hiszen az a bizonyos nagy felelősség már túlzottan óriásivá nőtte ki magát. Persze az átlagos élet korántsem megy ám olyan könnyen.
Főleg, hogy az egyik legjobb filmvászonra vitt képregényes antagonista garázdálkodik a városban. Otto Octavius egy hasonló tükör Peter számára, mint amit az első részben a Zöld Manó testesített meg. Persze egészen másik oldalról állít párhuzamot Otto, mint azt egykoron Norman Osborn tette, hiszen ezúttal a tudomány és a saját álmaink játszanak közre, és húzza meg a határt a hős és a gonosz között. Illetve persze van itt is bőven felelősségtudat, amely Pókember szempontjából tagadhatatlan kulcsmotívum. Molina nagyszerűen alakítja a bölcs, de korruptált professzort, akin a kezdetektől érezzük, hogy nem a szokásos, világuralomra törő gonosz. Saját találmánya és életműve olyannyira eluralkodott rajta, hogy a rabjává és megszállottjává vált még azután is, hogy romba döntötte az életét. Peternek is remek tanulságként szolgál a film végén, hogy a cél a két életének megfelelő egyensúlyban tartása, nem pedig az egyik vagy épp másik véglet választása, mint ahogy azt Doktor Oktopusz is tette.
Az emberek megmentése, a publikum reakciója szerencsére újból visszaköszön, akár Pókember, akár épp Peter menti meg őket. Mindkettőre láthatunk remek példákat: utóbbira a kigyulladt házas, előbbire pedig az ikonikus vonatos jelenet mutatja meg nekünk Peter valódi arcát és értékeit. Ahogy a száguldó szerelvényen megmentett emberek elkapják a maszkjától megfosztott, épp zuhanni készülő Petert, a mai napig hidegrázós és garantált libabőrt okoz, ahogy az egyik utas megjegyzi: „Hisz ez csak egy gyerek… nem idősebb a fiamnál…” Ha bárki valaha megkérdezi, hogy miben rejlik Pókember varázsa, miért lett ilyen népszerű a karakter és miért tudnak vele ennyien azonosulni, akkor szimplán megmutatom nekik ezt az egy jelenetet az elejétől a végéig – szinte minden ott van benne.
A Pókember 2. óriási kulturális hatással bírt a hollywoodi filmiparra. Az első résszel egyetemben beindították a képregényfilmek virágzását és mutattak egy olyan formulát, ami habár mára már kicsit idejétmúlt és kopott lett, de sehol sem lennének a modernkori szuperhősmozik, ha nem tanultak vagy vettek volna át elemeket a két Pókemberből.
