Rangsoroltuk kedvenc hálószövőnk ellenlábasait a moziból.
Hogy megünnepeljük Mysterio, Pókember egyik legrégebbi ellenfelének bemutatkozását a nagyvásznon, úgy döntöttünk, hogy áttekintjük a falmászó eddigi mozis kalandjainak rosszfiútermését (ezúttal kizárólag az élőszereplős alkotásokra koncentrálva). Van köztük nem egy hatalmas csalódás, és persze olyan emlékezetes gonosz is, aki azóta is referenciapontnak számít, ha jól kivitelezett képregényfilmes nemezisekről van szó. Hogy a Jake Gyllenhaal által megformált Mysteriót az utóbbi kategóriába sorolhatjuk-e, kiderül július 4-től a mozikban.
13. Rinó (A csodálatos Pókember 2.)
Oké, Rinó sosem számított kifejezetten szofisztikált antagonistának, de Paul Giamatti verziója még így is igazi merénylet volt a jó ízlés ellen. A csodálatos Pókember 2-ben felbukkanó, „Véged, pókfajzat!”, és hasonlóan elmés egysorosokat puffogtató kliségonosz a kilencvenes évek teljesen vállalhatatlan szuperhősfilmjeit idézte fel bennünk, és akkor a röhejesen túldizájnolt páncélzatáról már ne is beszéljünk.
12. Pléhsuszter (Pókember: Hazatérés)
Phineas Mason, alias Pléhsuszter, a szuperbűnözőket halálos fegyverekkel ellátó feltaláló már a The Amazing Spider-Man második számában felbukkant, megelőzve ezzel számos klasszikus nemezist. Ugyanakkor igen valószínű, hogy a mozinézők többségének le sem esett, hogy már őt is láthatták a filmvásznon. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Pókember: Hazatérésben szinte teljesen újraalkották a figurát: szúrós szemű öregúrból pocakos geek lett belőle. Habár nem sok szerepet kapott, így is jutott neki pár emlékezetes benyögés.
11. Skorpió (Pókember: Hazatérés)
A Michael Mando által megformált Mac Gargan szintén nem azért kullog a lista alján, mert kifogásunk lenne ellene, épp csak azért, mert idáig alig láthattunk belőle valamit. A Pókember: Hazatérés végén ugyan egyértelmű utalást kaptunk arra, hogy a jövőben Gargan Skorpióként tér majd vissza, de egyelőre még csak egyszerű verőemberként ismerhettük meg őt.
10. Venom (Pókember 3.)
Egy teljes cikket meg lehetne tölteni azzal, mi minden ment félre ezzel a karakterrel a Pókember 3-ban. Ezt egyébként meg is tettük nem olyan rég. Sam Raimi trilógiájának záródarabja ugyan sok egyéb szempontból is a legrosszabb Pókember-film, de Venom megerőszakolása volt messze a készítők legnagyobb bűne. Eleve nem úgy tűnik, mintha a stábból bárki is jobban beleásta volna magát a karakter történetébe egy Wikipédia-oldal elolvasásánál, és akkor a teljesen félrecastingolt Topher Grace rémes alakítását, valamint a szörny dizájnjának elcseszését még nem is említettük.
9. Rengető (Pókember: Hazatérés)
Ennek a figurának egyelőre még szintén csak a kezdeteit láthattuk. Sőt, a Pókember: Hazatérésben a Rengető-alteregót ketten is használták. Elsőként a Logan Marshall-Green által megformált Jackson Brice vette fel a vibráló kesztyűket, aki A Pókember legújabb kalandjai című animációs sorozatban ugyan valóban ezen a néven futott, de a képregények lapjain semmi köze sem volt a sárgamaszkos bűnözőhöz. A filmben Brice halála után Herman Schultz, az eredeti Rengető vette át a szerepet, akit már Bokeem Woodbine alakított a vásznon. Hogy a jövőben viszontlátjuk-e még őt, nem tudni.
8. Zöld Manó (A csodálatos Pókember 2.)
Igazi vegyesfelvágott volt A csodálatos Pókember 2. Zöld Manója. Bár a képregényekhez nem volt sok köze, a film Harry Osborn-variációja még kifejezetten érdekes karakternek tűnt, nagyban köszönhetően annak a ténynek, hogy van valami nem evilági az őt megformáló Dane DeHaan világító kék szemeiben és furcsán görbülő mosolyában, ami miatt nem tudjuk levenni róla a tekintetünket. Sajnos azonban onnantól, hogy Harry belövi magát a szuperszérummal, és átváltozik Zöld Manóvá, az egész megy a kukába, és csak egy zavaros motivációk által hajtott Power Rangers-gonosztevő marad nekünk.
7. Elektro (A csodálatos Pókember 2.)
A csodálatos Pókember 2. nemcsak Harryvel, de Elektróval is alaposan elbánt, ráadásul itt is az a szomorú helyzet állt fenn, hogy egy amúgy remek színész (Jamie Foxx) dolgozott teljes erőbedobással egy nagyon rosszul megírt figurán. A készítők egész egyszerűen túlgondolták ezt a karaktert, amikor középszerű bűnöző helyett kvázi isteni lényt csináltak belőle. Ezzel még nem feltétlenül lenne baj, de azzal igen, hogy a személyes drámáját olyan szintű gyerekességgel prezentálta a film, hogy az már-már a Batman és Robin-féle Mr. Fagy sztorijával vetekedett. A vizuális effektjei cserébe legalább kifejezetten látványosak voltak.
6. Új Zöld Manó (Pókember 3.)
Noha a „Megölted az apámat és lenyúltad a csajomat!”-motivációktól hajtott, szappanoperákba illő amnézia-fordulattal megtámogatott Harry Osborn gonosztevőként hagy némi kívánni valót maga után, azért még így is nagy élmény volt James Franco-t szuperbűnözőként látni. Az esetek többségében saját magát komolyan venni képtelen, ugyanakkor vitathatatlanul tehetséges színész bár nem kelhet versenyre Willem Dafoe-val a zöldmanóskodásban, azért így is jutott neki néhány emlékezetes jelenet.
5. Gyík (A csodálatos Pókember)
Rhys Ifansről sem gondoltuk volna, hogy valaha szuperhősfilmben fogjuk látni. Habár a színész mindent megtett annak érdekében, hogy az általa megformált Dr. Curt Connors több legyen egy újabb képregényes gonosznál, valahol mégis azt éreztük, hogy a karakter a Willem Dafoe-féle Norman Osborn, vagy az Alfred Molina-féle Oki Doki B verziója lett. Talán azért, mert Connors felesége és fia, akik a képregények lapjain meghatározó szerepet játszottak a Gyík sztorijában, a film végleges vágásából teljesen kimaradtak. Mondjuk az egész New Yorkot hüllővé változtató ördögi terve így is elég béna volt, és a képregények helyett inkább a valódi hidegvérűek anatómiáját felhasználó dizájn sem volt valami eget rengető.
4. Homokember (Pókember 3.)
A Thomas Haden Church által megformált Homokember a Pókember 3. kevés pozitívumainak egyike volt. Habár továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Church-nek inkább Eddie Brockot kellett volna játszania, kénytelen vagyok elismerni, hogy az itt látható Flint Marko gyakorlatilag egy az egyben a képregények lapjairól lépett elő. A filmben felvonuló karakterek közül egyedül ő volt képes bárminemű érzelmi reakciót kiváltani belőlem, és a vizuális effektek is kifejezetten jól sikerültek vele kapcsolatban, különösen abban a jelenetben, amelyben Marko először rakja össze magát a baleset után. Ben bácsi meggyilkolásába ugyanakkor teljesen felesleges és ostoba döntés volt őt belekeverni.
3. Zöld Manó (Pókember)
Akár épp Lars von Trier egyik művészi rémálmában játszik, akár képregénygonoszt alakít, Willem Dafoe mindent teljes gőzzel csinál. Talán nincs még egy olyan színész Hollywoodban, akinek annyira hátborzongató lenne a mosolya, mint neki, és akitől úgy felállna a szőr az ember hátán, mint tőle. Ezek pedig komoly kritériumok, ha valaki Norman Osbornt akarja életre kelteni. Csakúgy, mint J. Jonah Jameson esetében, Sam Raimi rendező a Zöld Manónál is tökéletesen beletrafált a casting során. Az egyetlen kritika, ami rendre elő szokott kerülni vele kapcsolatban, hogy mivel Raimi végül úgy döntött, hogy latex-maszk helyett inkább sisakot ad a színészre, Dafoe rendkívül kifejező arcmimikájának jelentős részéről teljesen lemaradtunk.
2. Keselyű (Pókember: Hazatérés)
Michael Keaton Keselyűje tökéletes példája annak, hogyan kell egy több évtizede létező karaktert megfelelően modernizálni a mai közönség számára. A képregényekben már kifejezetten nevetséges hatást keltő klasszikus jelmezt és szárnyakat remekül turbózták fel az alkotók, de az igazi bravúr persze még mindig abban rejlik, hogy Keatonnek ezek közül semmire sincs szüksége ahhoz, hogy a frászt hozza ránk. A film legfeszültebb jelenetében például egy kocsiban ücsörög Peter Parkerrel, maszk és kütyük nélkül. Na és persze zseniális az abban rejlő irónia, hogy az egykor Batmant megformáló, majd a szuperhősfilmeket maró kritikával illető Birdman címszerepét alakító Michael Keaton egy újabb szárnyas képregényfigura bőrébe bújva tért vissza a blockbusterekhez.
1. Doktor Oktopusz (Pókember 2.)
Az Alfred Molina-féle Doktor Oktopusz nem csupán a képregényhűsége miatt volt annyira emlékezetes gonosztevő, hanem azért is, mert tragikus történetét a saját nézőpontjából ismerhettük meg, nem csak a főhős szemén keresztül. Ebből kifolyólag tökéletesen át tudtuk érezni a helyzetét és a motivációit, megértettük honnan fakad az őrülete, és így valódi szimpátia alakulhatott ki közte és a közönség között. A szuperhős-zsáneren belül a negatív karakterek drámájának ennyire kézzelfogható bemutatása akkoriban még szokatlannak számított. Mondanom sem kell, hogy Alfred Molina életszerű alakítása volt az, ami miatt végső soron olyan jól működött ez a karakter. Persze nem mehetünk el szó nélkül a remek vizuális effektek mellett sem, amelyek valóban életre keltették Doktor Oktopuszt. A vonatos összecsapása Pókemberrel még mindig az egyik legjobb akciójelenetnek számít a képregényfilmes zsáneren belül.
Összeállította: Szatyina Dávid
