Kicsi a pók, de erős.
Eredettörténet volt ugyan, de végre valahára nem Peter Parkeré (ő eddigre szerencsére már túl volt egy néhány kalandon a történet szerint), ellenben főgonosza devolúciója a narratíva és a főhős fejlődésének egy lényeges sarokpontja volt, így a játékos teljes mértékig átérezte a fináléban a helyzet súlyát és annak drámaiságát. Mindemellett az Insomniacos srácok nem érték be ennyivel, és – ha csak mellékvágányon is, de – bemutatták Miles Morales eredettörténetét, ezzel pár hónappal megelőzve a zseniális, Oscar-díjas animációfilm debütjét, a Pókember: Irány a Pókverzum!-ot. Egyértelmű volt, hogy tervük van még a figurával, ahogy azt az egyszerre szívet melengető és megmosolyogtató stáblistás jelenetben láthattuk, és miután a szálát, pontosabban kiképzését már a DLC-k tovább gördítették, most jött el az ő ideje, hogy bizonyítson, ami egyszerre hálás és hálátlan feladat mind a karakter, mind a játék számára, hogy a nagy előd nyomába érhessen. Ez nem is sikerül neki, de a kudarctól is messze áll.
Először is azt fontos leszögezni, hogy a Spider-Man: Miles Morales nem egy DLC, hiszen annál lényegesen tartalmasabb, nagyobb léptékű, viszont teljesértékű játéknak sem lehet nevezni, hanem egy érdemi kiegészítőként kell felfogni, pont, mint az Uncharted: The Lost Legacy esetében. A karakterek és a metódus mind ismerős, a tétek kisebbek ugyan, de nem elhanyagolhatóak, azonban ami a legfontosabb, megáll a saját lábán, van önálló egyénisége, még ha az el is marad elődjétől. Történik ugyanis, hogy mostanra New Yorknak már két hivatásos falmászója van (J. Jonah Jameson legnagyobb “örömére”, amit nem is rest hangoztatni), azonban egy valóban látványos, elképesztő fordulatszámon pörgő nyitóakciót követően Peter Parker közli, hogy pár hétre Európába kell ugraniuk MJ-vel, így a még mindig esetlen, tapasztalatlan Miles-ra marad a város védelme, ami természetesen ezúttal sem alszik. Miles ugyanis rövid időn belül két tűz között találja magát: az egyiken a behízelgő modorú Simon Krieger és vállalata, a Roxxon, míg a másikon egy új bűnbanda, az Underground és annak titokzatos vezetője, a Tinkerer (magyar keresztségben a Pléhsuszter) áll, akik egy új energiaforráson, a Neuformon hadakoznak, és még a Pókverzumból is ismerős Prowler is tiszteletét teszi. Mindeközben Milesnak nem csak a személyes életét kell összehangolnia a szuperhős tevékenységével, hanem új képességeit is fel kell fedeznie.
A már említett kisléptékűség egyszerre tartozik a játék erényei és hátrányai közé. A játék méretéhez lényegesen jobban passzol mind a sztori, mind Miles harlemi közege. A játék során teljesen átjön az, hogy míg Peter Parker elsősorban egész New Yorké, addig Miles elsősorban eme kisebb, behatárolható közegé, aminek New Yorkon belül is saját entitása van. Ezt a játék két, kifejezetten friss aktualitással is aláhúzza, hiszen az egyik fali graffitin ott virít a Black Lives Matter (BLM) mozgalom egy ízléses festménye, míg a Fekete Párduc nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt megformálója, Chadwick Boseman előtt tiszteleg többszörösen is. A 42. utcát – utalva Boseman áttörést hozó szerepére, a 42-re, amelyben Jackie Robinsont játszotta – Bosemanről nevezték el, és a stáblista alatt is garantáltan elmorzsolunk majd pár könnycseppet, ahogy akkor is, ha megtaláljuk a játékban a Stan Lee előtti kis tisztelgést.
Azonban Miles hiába egy rettentő rokonszenves, fiatal főhős, saját tragédiákkal, döntésekkel, krízisekkel, hiányzik belőle és a történetéből az a bizonyos plusz, ami miatt Peterért odáig voltunk két éve. (Például az imádni valóan debil humora.) Nem csoda, hogy az Insomniac rejtegette a történetet, mert az sajnos már az első egyharmadától rettentő kiszámítható, ráadásul túlságosan is az előd nyomvonalán, annak paneljein halad, így viszont az az érzelmi kiteljesedés is hiányzik a fináléból, ami korábban adott volt. Mindemellett pedig nehezen tudtam elmenni amellett a tény mellett, ami a játék során gyakran felmerült bennem, hogy az MCU Pókembere kvázi Miles Moralest adaptálta Peter Parker néven. Ezt a kritikát Tom Holland verziója korábban is megkapta, de a sztorival és minden mellékküldetés teljesítésével durván 15 órát felölelő játék (rutintalanabbak számoljanak rá még 5 órát) alatt ez még inkább szembeötlő, hiszen például Miles ugyanúgy a neves elődnek próbál megfelelni (csak itt Vasember helyett ételemszerűen Peternek), és ugyanúgy van egy “székes csávó”, Miles legjobb barátját viszont Ned helyett Gankénak hívják.
De persze nem lenne fair, ha erre akarnám kihegyezni, mert elődjéhez hasonlóan szépen merít most is a korábbi filmes adaptációkból: éppúgy fel lehet ismerni elemeket Sam Raimi filmjeiből, miközben modern, letisztult, high-tech küllemében a két A csodálatos Pókember mozira hajaz (ugye az eredeti játék zseniális hálóhintázásait is azok ihlették), míg a fent említett karakterviszonya és kisléptékűsége az MCU-filmekre. Ugyanakkor nem fél a képregények alaptéziseibe, figuráiba belenyúlni, de ezekbe is csak annyira, hogy azzal a készítők a történetet és a figurákat szolgálják.
Azonban elsősorban a Pókverzum adhatta a kiindulási alapot. A karácsonyi, hófödte New York, sokszor a bágyadt napsugaraival minden eddiginél megkapóbb és szebb. (A játékot ugyan PS4-en teszteltük, de így is elképesztően szép.) Miles-szal hálóhintázni, bunyózni pedig – ha nem is teljesen, de – egy új élmény. Érezhetően esetlenebb, nyurgább, tapasztalatlanabb, az ütései sem bírnak akkora erővel, mint Peteréi. Még úgy sem, hogy Miles elődjével szemben rendelkezik egy speciális bioárammal. Ez a narancssárga kisülés nem csupán egy opcionális lehetőség, hanem rengeteg ellenfelet csak ezzel tudunk legyőzni. Harc közben egy kis csík jelzi, ha a kellő ütés szám megfelelő mennyiségű bioáramot termelt, és ezt ilyenkor a harc hevében éppúgy használhatjuk speciális kombó formájában az ellenfelek kiütésére, avagy blokkolására, mint az életerőnk feltornászására, amennyiben nem kívánunk mihamarabb fűbe (avagy pók esetében légybe?!) harapni. Miles emellett idővel képes lesz ideiglenesen láthatatlanná válni, amely a lopakodós küldetéseknél szintén elengedhetetlen, avagy életmentő lehet, ugyanakkor nem mindenható, és ellenfeleink ezt is ki tudják játszani, ha nem vigyázunk eléggé.
Ha a korábbiak után pedig már azt hittük, fejből meg tudnánk mondani, merre található a 62. utca, akkor azoknak van egy jó hírünk: így is számtalan új, eddig még felfedezésre váró terület vár ránk a virtuális New York szerte. Ezek egy jó részét most is találóan a játékmenet szövetébe illesztették be tökéletesen: bűnügyeket és rejtélyeket kell megoldanunk (erre szerencsére van már a játékban saját alkalmazásunk, így könnyedén választhatunk magunknak), különböző felszereléseket, emlékeket, hangmintákat kell megkeresnünk, hogy aztán utóbbiból zenét keverjünk, Peter nekünk hátrahagyott speciális kiképzéseit teljesíthetjük, vagy pedig a Roxxon és az Underground által megszállt területeket szabadíthatjuk fel.
Mindeközben pedig XP-t és egyéb érméket nyerünk, amelyekkel képességeket, felszereléseket fejleszthetünk (utóbbiból akad gravitációs bomba és holo drón is), vagy pedig klassz jelmezeket választhatunk. Utóbbiak ugyan közel sem annyira jók, vagy van belőlük annyi, mint az eredeti játékban, de egyáltalán nem rosszak. A 2099-es elképesztően menő a cyberpunk küllemével, a filmből ismert Pókverzumos ruhához még az abban látható darabos mozgást is bekapcsolhatjuk, és ami a lényeg, a történet végeztével megkaphatjuk a “Spider-Cat”-es verziót, amikor is a hátizsákunkban ott dorombol egy maszkos kis szőrgombolyag, akit a harc közben magunk is bevethetünk a speciális támadások formájában.
Akik azonban szeretnék kiplatinázni a játékot, azok a fent felvázolt 15-20 órás játékidőnek a két-háromszorosát számolják rá. Az Insomniac ugyanis rettentő visszataszító módon bizonyos képességeket és jelmezeket csak úgy tett elérhetővé, ha Új játékban is teljesítjük a sztorit. Emellett nem egyszer belefutni csúnya bugokba is. Volt olyan, hogy egy átvezető végeztével Milesnak nyaktól lefelé hiányzott a teste, vagy egy átvezető videóban az egyik szereplőnek nem volt hangja (ráadásul egy cameo szereplőről volt szó), és olyan is előfordult, hogy a végig lopakodó üzemmódomat meg kellett törnöm, mert az ellenfél beleszorult egy ládába. Továbbá olyan is megesett, hogy elhalálozás esetén nem akart újra betölteni a legutóbbi mentési ponttól, ezért az egész játékból ki kellett lépnem, és újraindítanom. Ezek inkább kizökkentő, semmint borzasztó hibák, amiket pár patch-csel amúgy is lehet javítani, de kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a játékot mindenáron meg akarták volna jelentetni a Sony illetékesei, hogy a PS5 első nagy, húzócíme legyen, de nem volt idő mindent átnézni.
A negatívumai ellenére azonban az első rész, vagy általánosságban a szuperhősös játékok rajongóinak még úgy is bátran ajánlható ez a kis kaland, hogy abban a pár percben meg kellene szoknunk Peter Parker lecserélt arcmodelljét. (Érdemben csupán egyszer látjuk maszk nélkül, és Yuri Lowenthal hangjának hála könnyebben elfogadjuk a Milesnál fiatalabbnak tűnő Ben Jordan képét). Nem találja fel a spanyolviaszt – ahogy igazán az első sem tette –, de játszatja magát Miles karakterének és a karácsonyi New Yorknak hála, megtámogatva a visszatérő John Paseano (Az útvesztő-trilógia, Daredevil, Detroit: Become Human) hiphoppos zenéjével és kellő frissességet ad addig, amíg az érdemi folytatásra várunk, és amire a stáblistás jelenet csak még inkább felcsigázza a játékost. Étvágycsillapításra tökéletes, de klasszikust ne ettől várjunk.
80%
Pozitívum
(+) Karácsonyi New York!
(+) Új hős, új képességek, saját stílus!
(+) Kisebb léptékű sztori...
Negatívum
(-) ...viszont erőtlenebb, önismétlőbb is!
(-) A kimaxoláshoz pedig szükséges kétszer végigjátszani!
(-) Olykor kellemetlenül bugos!
A Marvel's Spider-Man: Miles Morales már kapható PlayStation 4 és PlayStation 5 konzolokra. A teszt a PS4 változat alapján készült.
Pavlics Tamás
