Adott Pókember legnépszerűbb ellenfele és Tom Hardy: itt az eredménye. 

Kellően meglepett mindenkit a tavalyi hír, miszerint az a Sony Pictures, amelyik annyira nem tudott mit kezdeni a markában lévő Pókember jogokkal éveken át, hogy a nagyobb siker érdekében 2015-ben megállapodást kötött a Marvel Studios fejeseivel, most egy Venomra koncentráló mozifilm fejlesztésébe vágott, hovatovább egy olyan mozifilm fejlesztésébe, ami egy nagyobb Marvel Moziverzum első felvonása lenne. A Pókember nélküli Pókverzum ötlete érthető módon nagyon megosztotta az internet népét, de azért sokan bizakodva álltak a Venomhoz, kifejezetten Tom Hardy castingját és a felnőtteknek szóló besorolás ígéretét követően. Végül két héttel a bemutató előtt kiderült, hogy a film megmarad családbarát keretek között (a rendező azért bedobta, hogy egyébként egész idő alatt ez volt a terv, hát hogyne, minden jel erre utalt az előkészületek alatt), ezután pedig tényleg felmerült a kérdés: Mit lehet kihozni érdemben egy ilyen alapfelállásból? Spoilermentes kritikánkban próbálunk erre választ találni.

A film cselekménye az egyik ihletforrásként szolgáló képregényhez hasonlóan San Franciscóban játszódik, ahol az elismert, ugyanakkor kissé forrófejű nyomozó-riporter Eddie Brock (Tom Hardy) gondtalanul tölti mindennapjait, míg egy félrement interjút követően szép lassan el nem kezd darabokra hullani az élete – már csak hab a tortán, amikor a Dr. Carlton Drake (Riz Ahmed) vezette Élet Alapítvány egyik űrből érkezett kísérleti szimbiótája összefonódik Eddie-vel.

Hardy nagyszerű választásnak bizonyult a címszerepre, ugyanis minden percében teljes odaadással és szemmel látható rajongással lubickol az általa nyilatkozatokban is többször méltatott klasszikus figura bőrében. A mindig megnyerő karizmájából mit sem veszítve idézte meg a benne rejlő tizenkét évest, és szinte az összes társát leszínészkedi közben a vászonról. Ég és föld a különbség az ő és a Pókember 3-ban látott Topher Grace verziója között mind alakításban, mind kidolgozottságban, még ha ez szinte az első perctől kezdve borítékolható dolog volt. Eddie és Venom kapcsolatát képtelenség eléggé méltatni, az összes interakciójuk aranyat ér és külön dicséret illeti Hardyt, amiért az eredeti változatban mindkettejüket megszólaltatta.

Kevésbé bizonyult megnyerőnek a négyszeresen Oscar-díjra jelölt és Golden Globe-díjas Michelle Williams, aki Anne Weyinget, Eddie barátnőjét kelti életre. Egyfelől érződött a karakterén, hogy a készítők nem igazán tudtak mit kezdeni vele a kötelező szerelmi szálat és néhány képregényes kikacsintást leszámítva, másrészt maga a színésznő sem mutat meg gyakorlatilag semmit abból, amiért annyi díjat és jelölést bezsebelt már pályafutása során. (Ha egy interjúban nem fogalmazza meg, hogy konkrétan a pénztárcája és Tom Hardy miatt írt alá a projektre, ez akkor is érezhető lenne.)

És akkor ott van nekünk a többek között a Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történetből ismert Riz Ahmed a világmegváltó terveit brutális eszközökkel elérni kívánó Carlton Drake szerepében, akinek csúnyán sikerül magára haragítania főhősünket. Alapvetően vele nem volt problémám, de bármilyen egyéb pozitív vagy negatív reakciót sem váltott ki belőlem, és ez a megfelelő kidolgozottság hiányának köszönhető. A színész szerintem megtette a tőle telhetőt, hogy érdekessé varázsolja az elég érdektelen Drake-et, amin még a végső előzetesben felfedett saját szimbiótája, Káosz sem segít – sőt, inkább ront, de a spoilerek miatt ebbe most nem mennék bele részletesebben.

Sajnos az írást sem tudom a film erősségei közé sorolni, a forgatókönyv ugyanis tele van ellentmondásokkal. Sokszor következetesség nélkül, egyik pillanatról a másikra történnek dolgok, ráadásul egyes történések könnyen kiszámíthatóak és bizony klisékből sincs hiány. Utóbbira jó példa az a szuperhősös alkotásoknál gyakran visszatérő jelenség, mely szerint a főszereplő önmaga nagyobb, erősebb, szinte ugyanazokat a képességeket birtokló kifordított másával néz szembe a fináléban. (Viszont még ha Venom és Káosz összecsapásánál fel is merült bennem a költői kérdés, hogy hol láttuk mi ezt már, az azért sokat ment a helyzeten, hogy piszok jól néz ki IMAX-képernyőn két egymást püfölő óriási szörnyeteg.) A sztori habár egy kicsit lassan indul be, de miután Eddie és Venom végre egyesülnek, egyszerűen nincs megállás, az események folyamatosan viszik magával és totál a székhez kötik a nézőt.

Sokakat kizökkenthet, ahogy sorra váltogatják egymást a különböző hangulatbeli elemek, mert bizony a Venom nehezen találja meg a saját tónusát. Úgy éreztem magam sokszor, mintha Ruben Fleischer rendező tényleg egy horrorosabb, R-kategóriás produkciót célzott volna meg, de a stúdió közbeszólt, hogy “nem-nem, a családok sok pénzt hoznak és Venom tök népszerű a gyerekek körében, a PG-13 határain belül nyomassátok!” Emberi fejek ettől függetlenül ugyanúgy terítékre kerülnek és akad durvulás bőségesen (az egyébként tök jól eltalált fekete humort nem is említve), de el kell ismerni, néhány jelenet sokkal hatásosabb lett volna a jogosan várt magasabb korhatárral.

Hogy most már valami jóval folytassam, eszméletlen vizuális megoldások és kreativitás jellemzi a filmet: például a nyitány, az ezt követő montázs Eddie munkásságáról, a trailerekben többször is mutatott autós üldözés mind-mind remekül vannak megvalósítva, és nagyon ötletesen használták ki Venom képességeit az igencsak eltalált akciójelenetekben. Apropó Venom, a címszereplő szimbióta piszok jól néz ki teljes valójában, és attól a néhány pillanattól eltekintve, ahol szemet szúróan gyenge a CGI, végre megkaptuk a 2007-es fiaskó után azt a karaktert a nagyvásznon, aki hatalmas rajongótábornak örvend már a legelső képregényes felbukkanásától kezdve – fehér pók a mellkason ide vagy oda. És ne mondja nekem senki, hogy nem tör elő egy széles mosoly keretében a gyermeklelke, amikor Venom egy kezébe fogott kommandóssal csap szét legalább öt-hat másikat.

Persze nem könnyű szemet hunyni hibái és a megannyi kihagyott ziccer felett, amelyek még a saját zsánerén belül is kiemelhették volna egy hétvégi kikapcsolódásra alkalmas popcornmozi helyett, de az a helyzet, hogy amennyiben képesek vagyunk elvonatkoztatni Pókembertől és a saját kis világában játszódó önálló alkotásként kezelni Fleischer rendezését, elvégre az is, akkor valószínűleg nagyon jól fogunk szórakozni ebben a két órában. Ugyanakkor ha a biztató pénzügyi eredmények fejében a stúdió végül úgy döntene, hogy elkészíti a folytatást, azt már tényleg nem látom több okból sem működni a magasabb korhatár-besorolás nélkül.

Tehát egy szó, mint száz: kedves Sony, egyszer kérlek hallgassatok jobban a rajongókra, mert a Venom jó, de megvan benne a potenciál még több, még jobb felvonásra.

65%

Mindenképp várjátok meg a két darab stáblistás jelenetet, az első után szó szerint percekig kerestem az államat.

Kovács Gergő