A magunk mögött hagyott évtized a Marvel Studios szemszögéből.

Ezen sorok írásakor már csak pár nap van hátra a 2019-es évből. Ez azonban nem akármilyen évzáró, különleges jelentőséget hordoz, hiszen egy évtized zárul most le. Nemsokára belépünk 2020-ba, ami ugyan izgalmas eseményekkel kecsegtet, azonban a jövőbe tekintés előtt nézzünk még egy kicsit vissza a múltba: mi minden történt a 2010-es években a Marvel Moziverzum háza táján?

Nos, először is gyorsan megemlíteném a 2008-as évet, hiszen igaz, hogy az MCU jó része 2010 után történt, de mégiscsak kevéssel előtte alapozta meg mindezt Jon Favreau filmje, A Vasember. Amekkora káosz övezte a film elkészültét, a végső produktum akkora siker lett, és mindez segített beindítani Kevin Feige a kétezres évek eleje óta dédelgetett tervét, ami nem volt más, mint egy egységes, közös idővonalon osztozó, részeivel egymásra utalni, reagálni képes mozgóképes univerzum létrehozása.

Lássuk hát, hogy milyen szuperhősmozik érkeztek a Marveltől ebben az évtizedben a mozikba – bemutatásuk sorrendjében!

2010

A 2009-es kihagyás után ebben az évben csupán egy filmmel jelentkezett a Marvel Studios, nevezetesen a Vasember 2-vel, melyben bemutatkozott a hamarosan saját filmet is kapó Fekete Özvegy karaktere a gyönyörű Scarlett Johansson megformálásában. Mindemellett Sam Rockwell pazar alakítást nyújtott a genya Justin Hammer szerepében, Mickey Rourke pedig a fő ellenlábast, Ostort játszotta. Mint minden szuperhősös folytatás esetében, Jon Favreau mindent megtett annak érdekében, hogy felülemelkedjen az elődtől. Megduplázta a páncélba bújt hősök, a dögös csajok és a rosszfiúk számát, valamint még több pörgős akciót, AC/DC-t, de legfőképp poént helyezett el a történetben. A készítők egyértelműen tisztában voltak az első film legjobban működő elemeivel, mert ezekből itt sem szenvedünk hiányt, ellenben a több szálon futó cselekményt már nem minden esetben sikerült kellőképp elmélyíteni vagy érdekessé tenni. Amit még fontos megemlíteni, hogy ebben a filmben utaltak először Thor létezésére a stáblista utáni jelenetben, ahol Coulson ügynök megtalálja a Mjölnirt egy kráterben Új-Mexikóban.

2011

Ebben az évben két film is jött, ebből az első a Thor volt, melyben bevezetésre került a Földre száműzött istenség karaktere is Chris Hemsworth alakításában, de ne menjünk el szó nélkül a csínytevés közönségkedvenccé avanzsált istene, Loki mellett sem, akit Tom Hiddleston formált meg lehengerlően, és akit emiatt tettek meg az egy évvel később érkező Bosszúállók főgonoszának is. Mindemellett itt tűnt fel először egy cameoszerepben Sólyomszem, polgári nevén Clint Barton, azaz Jeremy Renner is. Kenneth Branagh a rendezés során többféle elemet is vegyített, így az első Thor film tekinthető egyfajta szuperhős köntösbe bújtatott Shakespeare-i királydrámának, sci-fivel és fantasyval megszórva. A képregényekhez képest a legnagyobb változást a mitológiai vonal nagy részének elvetése jelentette. És amíg a Vasember megalapozta a közös univerzumot, a Hulk pedig erre épített, addig a Thor jelentősen bővítette azt, és rengeteg új lehetőségnek nyitott ajtót. Emberszerűbb megközelítés ide vagy oda, bevezetésre kerültek más világok, bolygók, idegen lények, eszközök, és megmutatta, hogy a Föld már korábban is kapcsolatba került másokkal.

A másik film ebben az évben az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló volt, mely visszavitt minket a második világháború idejére, hogy bemutassa a tiszta szívű Steve Rogers hőssé válását, Chris Evans alakításában… hogy aztán 70 évvel később a jelenkorban ébredjen. Mindazonáltal itt szerepelt először a Tesseract, vagyis a Tér Köve, de tiszteletbeli említést érdemel a Hugo Weaving által kisujjból kirázott Vörös Koponya is, akit később szintén viszontlátunk majd, még ha nem is az ő játékában. A film nagyon szépen tiszteleg a képregényes gyökerek előtt, többek közt a Howling Commandos megjelenésével, valamint számos kikacsintással. Az első bosszúálló szerepe az MCU-ban vitathatatlan, hiszen eredettörténetként egy fontos karakter megszületését mutatja be, de még érdekesebb akkor, ha hozzámérjük a folytatásokhoz. A többiekhez hasonlóan Steve Rogers is óriási fejlődésen és lelki formálódáson fog keresztülmenni a Végjátékhoz vezető út során, és ennek a fejlődésnek az átlátásához elengedhetetlen a kiindulópont ismerete.

2012

Ebben az évben is csak egy film került terítékre, na de mekkora esemény volt az! A Bosszúállókról van szó, melynek személyében először került olyan alkotás a mozikba, amiben nemcsak összeáll a képregényekből jól ismert csapat, hanem mindemellett egy már negyedik éve tartó építkezés első komolyabb kicsúcsosodása is egyben, amire a rajongók régóta vártak. A filmben visszatért ugyanis az összes addig bemutatott karakter (egyetlen kivétellel, ugyanis hiába játszotta a 2008-as A hihetetlen Hulkban Edward Norton mindenki kedvenc Bruce Banner professzorát, minden bizonnyal a színész híresen nehéz természete miatt újracastingolták a karaktert, akit immáron Mark Ruffalo személyesített meg), hogy egy csapatba tömörülve mentsék meg New Yorkot Loki és a chitauri sereg ámokfutásától. Joss Whedon zsenialitása abban mutatkozott meg leginkább, hogy pontosan tudta, ennyi markáns karaktert óvatosan szabad a küzdőtérre engedni, különben az ajtón se férnek be egymástól. És habár elsőre végpontnak tűnik, a Bosszúállók mégis egy új kezdet. Egyfajta véglegesített szabálykönyv, mely a szó legjobb értelmében értendő. Ez a film fektette le az alapjait, és egységesítette azt az univerzumot, melyben már zavartalanul folyhatnak az események, anélkül, hogy alapvető “ez most hogyan lehetséges?” típusú kérdéseket kéne felvetnünk. Nemcsak lezárta az első fázist, de emberek millióit rántotta bele egycsapásra ebbe az univerzumba. És hogy Whedon filmje még hatásosabb legyen, a stáblista utáni jelenetben bedobták Thanost is a képbe, aki itt ugyan még csak ült, és gonoszan mosolygott, de mindenki tudta, hogy ez azért nem lesz mindig így…

2013

A második fázissal a Marvel egy ideig ráállt az évi két filmes adagra, ennek első képviselője a Vasember 3. volt, melyben Tony Starknak az első résznél fontolgatott Mandarinon és a képregényekben kevésbé fontos szereppel bíró Aldrich Killianen kívül önmagával és a New York-i csata által okozott traumáival kellett szembenéznie… ha már az eredeti tervekkel ellentétben a Marvel akkori vezérigazgatója, Ike Perlmutter miatt Maya Hansen nem lehetett a film főgonosza, ugyebár. Robert Downey Jr. nyilván visszatért a címszerepben, mellette pedig a két „Mandarint” (ez a döntés egyébként nem volt túl népszerű a rajongók körében) Ben Kingsley, illetve Guy Pearce alakította. Elsőként itt mutatkozik meg az is, hogy a Vasember szerep nemcsak Starkra, hanem a környezetére is hatással van, ez pedig felelősségvállalásra ösztönzi a főhőst, ami nem sokkal később a Peter Parkerrel ápolt kapcsolatában köszön vissza legjobban.

A második film pedig a Thor: Sötét világ volt, amit sok rajongó ugyan a Marvel Moziverzum egyik leggyengébb alkotásaként tart számon, de univerzumépítés szempontjából megkerülhetetlen (ezt a Bosszúállók: Végjátéknál tökéletesebben semmi sem támasztja alá), elvégre itt mutatták be a következő Végtelen Követ, mégpedig az Aethert, azaz a Valóság Kövét. A korábbi film szereplői itt is visszatértek, a főgonosz sötét elfet a fájdalmasan elpazarolt Christopher Eccleston formálta meg. A stáblistás jelenetben pedig feltűnt a Gyűjtő, Benicio del Toro megformálásában, és elhintette, hogy vannak még Végtelen Kövek a világban.

2014

2014 jegyzi az évet, ahonnan a Marvel elkezdett játszani a különböző zsánerek keverésével a filmjeik során. Rájöttek, hogy a szokásos, szuperhősfilmekre jellemző formula nem fog hosszú távon működni – egyszerűen nem tudnának már igazi újdonságot felmutatni. Az Amerika Kapitány: A tél katonája pedig tökéletesen meg is erősítette őket a későbbi irányváltoztatásban. A filmet joggal tartják sokan inkább egy hetvenes, nyolcvanas évekre jellemző, Tom Clancy-féle politikai thrillernek és akciófilmnek, mintsem egy képregény adaptációnak: a korábban csak a televíziós ténykedésükről ismert Joe és Anthony Russo A tél katonája képében összehozták az MCU egyik legkomolyabb hangvételű alkotását.
Az immár jóval kiforrottabb és rétegeltebb címszereplőn kívül itt volt még a Tél Katonájaként visszatérő Sebastian Stan, akinek a hosszú haj is jól áll, a való életbe visszarázódni próbáló veterán ráadásul azonnal megtalálja a közös nevezőt a hasonló cipőben járó Sam Wilsonnal – Anthony Mackie remek húzásnak bizonyult a Marvel részéről. Scarlett Johansson Fekete Özvegye is ebben a filmben kapott szerintem olyan szerepet a S.H.I.E.L.D. kémjeként, ami alapján jogosan követelték a rajongók a karakter szólófilmjét. Mellettük sikerült a filmhez megnyerni az unokáinak imponálni vágyó Robert Redfordot, aki nem hiába akkora név a szakmában, kisujjból megy neki Alexander Pierce karaktere. Toby Jones-nak pedig jutott egy röpke szerep az első filmben megismert dr. Arnim Zolaként, akit időközben mesterséges intelligenciává alakítottak. A stáblistás jelenetben felvezették a Foxtól kölcsönvett Higanyszálat és Skarlát Boszorkányt, akiken Strucker báró kísérletezett Loki jogarának segítségével. Őket azonban a jogi keveredés miatt nem lehetett mutánsoknak hívni, noha a magyar változat készítőit ez cseppet sem izgatta.

A következő film nem volt más, mint A galaxis őrzői, amellyel a Marvel egy kicsit rizikósabb vizekre evezett, hiszen ez a csapat nem volt olyan ismert, mint az addig megfilmesített karakterek, ugyanakkor rendkívül jó döntésnek bizonyult James Gunnra bízni a projektet, aki pörgős dialógusokkal, remek poénokkal és jól működő csapatdinamikával ruházta fel a produkciót. Az öt főhős megismertetése egymással és a nézővel egyaránt pazar, folyamatosan, tökéletesen adagolva az információt tudunk meg róluk egyre többet és többet, amivel a film könnyedén eléri, hogy izguljunk értük és megkönnyezzük azt a bizonyos “Mi vagyunk Groot” jelenetet. A főbb szerepekben Chris Pratt, Zoe Saldana, Dave Bautista, Lee Pace, Karen Gillan és Michael Rooker voltak láthatóak, Bradley Cooper és Vin Diesel pedig a hangjukat adták a félig praktikus effektekkel, félig pedig CGI segítségével megteremtett karaktereikhez. (Habár addig nem is sejtettük, de valójában mindig is arra vágytunk, hogy egy beszélő fa hátába kapaszkodó, gépágyús mosómedvét láthassunk végre.) Rengeteg dolog kerül bemutatásra ebben a két órában, aminek a film antagonistája, Ronan issza meg a levét: a maga egy jelenetében Benicio del Toro Gyűjtője vagy a Josh Brolin által életre keltett Thanos sokkalta jobban megfogott és érdekelt, mint ő az egész film alatt.

2015

Az eredetileg a második fázis lezárásának tervezett Bosszúállók: Ultron kora volt a következő film, melyben a megszokott csapat mellett immár teljes értékű szereplőként tűnt fel Pietro és Wanda Maximoff, akiket Aaron Taylor-Johnson és Elizabeth Olsen keltettek életre. A főgonosz pedig a címszereplő Ultron, akit Tony Stark és Bruce Banner hoznak létre bolygónk megvédésének szándékával, ám a robot ellenük fordul, mert ő az emberiséget látja a legnagyobb veszélynek a Földre nézve. Ultron, a végső feladatát és a világot teljesen félreértő, zavarodott gyerek, aki rendkívüli hatalommal rendelkezik, dacos és egyúttal örökölte kreátora egóját. Az újonnan bemutatott figurák közül talán a Paul Bettany alakította Vízióval bánt a legmostohábban a film, ugyanis a J.A.R.V.I.S. evolúciójának számító android (homlokában a Loki jogarából származó Elme Kővel) csak a film utolsó harmadában kapott jelentősebb szerepet.
Történet szempontjából Whedon tudatosan úgy állt a forgatókönyvhöz, hogy az Ultron kora egy trilógia középső része lesz, és mint ilyen amellett, hogy felvezeti a következő rész cselekményét, egyúttal logikusan bontja ki az első részben nyitva hagyott szálakat. Emiatt a sok vissza- és előreutalás ugyan tökéletes arra, hogy lezárja a második fázist, és egyszersmind felvezesse a harmadikat, de időnként megakasztják a film saját cselekményét, és néha eléggé zsúfoltnak érződik tőlük. Elég csak a Végtelen Kövekre gondolni, melyekről itt szereznek hőseink először tudomást, de a velük kapcsolatos összes jelenet kilóg a történetből. Thanos feliratok utáni jelenete pedig ilyen téren meglehetősen antiklimatikus, és a film bemutatójának idején sokan félreértették. Látszik, hogy szinte az utolsó pillanatban került bele.

Visszanézve a Marvel Moziverzum történelmére, elmondhatjuk, hogy az első fázis sikeresen felvezette a Marvel nagyágyúit a mozis színtérre, ugyanakkor a stúdió itt nem állt meg, és a második fázis során – rendkívül nagy kockázatot vállalva – elkezdte bemutatni a kevésbé ismert hőseit is. Ennek első megállója A galaxis őrzői csapata volt, akik az MCU legkedveltebb karakterei közé katapultáltak, Hangyához érve azonban szinte mindenki elkönyvelte a stúdió első nagy kudarcát.
A film még 2003-ban került Edgar Wright kezébe, ám amikor 2014-ben a munkálatok végre ténylegesen megkezdődtek, kreatív nézeteltérésekre hivatkozva (hollywoodi nyelven ez annyit tesz, hogy összeveszett a stúdióval) szinte az utolsó pillanatban hagyta ott a forgatást, és a rendezői székben az addig főként kisebb költségvetésű vígjátékokról ismert Peyton Reed váltotta a helyét. Hangulatát tekintve A Hangya olyan, mintha kereszteznénk a George Clooney-féle Ocean's-trilógia által képviselt heist mozikat az első Vasember film céges/nagyvállalati ellentétével, megfűszerezve A galaxis őrzői humorával. Mindegyik elem pont a megfelelő arányban képviselteti magát, egyik sem nyomja el a másikat. A sztori gerincét képező rablás különösen jól kidolgozott, és hangulatosan megvalósított. A főszerepben az örökifjú Paul Ruddot láthattuk, mellette Evangeline Lilly és Michael Douglas szerepeltek, mint Hope van Dyne és Dr. Hank Pym, vagyis az eredeti Hangya, az újfent elég súlytalan főgonoszt pedig Corey Stoll formálta meg. A showt azonban egyértelműen a Michael Peña által játszott Luis nyúlta le.

2016

El is érkeztünk a harmadik fázishoz, melyet nem más, mint az Amerika Kapitány: Polgárháború nyitott, amire a képregényrajongók jóformán az univerzum indulása óta vártak. Az előző rész után ezt a filmet is a Russo fivérekre bízták, és visszatér benne majdnem a teljes Bosszúállók-csapat, hogy megvívjanak egymással az Ultron korában történtek utóhatásai fölött. Természetesen a képregényben megismert konfliktust tudtuk előre, hogy meg fogják változtatni. A füzetlapokon ugyanis a regisztráció során komoly faktort képzett a szuperhősök titkos személyazonosságának felfedése, ám mivel a Marvel Moziverzumban gyakorlatilag mindenkiről tudta a világ, hogy kicsoda, így ezt az oldalát az eredeti sztorinak érthető okok miatt elhagyták. Aki a színfalak mögött összeugrasztja őket, nem más, mint a Daniel Brühl által pazarul megformált Helmut Zemo, aki egy a Szokóviában történteket túlélt ezredes, és a családja halálát akarja megbosszulni a hősökön. Mellette érdemes megemlíteni az itt bemutatkozott T’Challát, azaz a Fekete Párducot Chadwick Boseman megformálásában, aki képes volt megállni a helyét az évek óta ismert titánok között.
Nyilván nem mehetek el szó nélkül Tom Holland Peter Parkere/Pókembere felett, 2015. február 9-én ugyanis a Marvel évek óta tartó hosszas küzdelem után megszerezte a jogokat Pókember karakteréhez. Két jelenetben szerepel csupán, de abban tökéletesen ábrázolja a képregényekben milliók által megszeretett tinit. Moralitását tekintve gyakorlatilag tökéletes középutat képez Tony és Steve között, viszont egyértelmű, hogy kocka kissrácként felnőve miért is jelenti neki a fél világot Vasember. A két színész közötti kémia pedig egyszerűen pazar: szegény Tom annyira izgult anno a forgatáson, hogy elfelejtette a megfelelő pozíciót a felvételhez, amit Downey egy improvizált sorral (“Ideülnék, úgyhogy vidd már arrébb a lábad”) tökéletesen megoldott.

Az 2016. évi második film a Doctor Strange volt, melyben megmutatták nekünk az Idő Kövét, és megismertük, hogyan működik a mágia az univerzumban a címszereplőt alakító Benedict Cumberbatch segítségével. A Steve Ditko és Stan Lee történeteinek pszichedelikusságát, vad színeit és őrületes képeit megidéző látványvilág, valamint az Eredetre emlékeztető, egymásba fonódó-tekeredő épületkomplexumok miatt Scott Derrickson filmje azon kevés alkotások egyike volt 2016-ban, amit tényleg megérte 3D-ben látni. A képregényolvasók előtt nem idegen a multiverzum fogalma, a filmekben A Hangya utalt rá elsőként a kvantumvilággal, ténylegesen azonban a Doctor Strange erősítette meg, hogy a Bosszúállók univerzuma csak egy a sok közül – ezzel, noha akkor még fogalmunk sem volt róla, előkészítve a beszédes című folytatást is.

2017

Ebben az évben három film is debütált, elsőként A galaxis őrzői vol. 2, ami rendhagyó módon nem egyenes folytatása az univerzumbeli eseményeknek, hanem ugyanúgy 2014-ben játszódik, mint az első rész, így lényegében „csak” azt folytatja. Rengeteg teória és találgatás után James Gunn író-rendező jelentősen eltért a képregényektől, és nem a galaxis playboyát, J’Sont választotta Peter apjául, hanem Egót, az Élő Bolygót. A szerepre sikerült nem kisebb színészt, mint Kurt Russellt leszerződtetni. Gunn eredeti tervei között szerepelt, hogy Peter titokzatos édesapján túl két új karaktert, Mantist és Adam Warlockot is beleírja a folytatásba. Ám ahogy haladt a forgatókönyvvel, rájött, a történet kezd túlságosan is zsúfolttá válni, éppen ezért Warlock végül kimaradt a filmből – csupán az egyik stáblistás jelenetben tűnik fel. Gunn eljátszott más emberi karakterek szerepeltetésével is, ám aztán mindig arra lyukadt ki, maradjon csak Peter az egyetlen földi szereplő a történetben.

A következő a sorban az (ismét) újraindított, ezúttal a Marvel Moziverzum berkeiben élő szuperhős önálló kalandja, a Pókember: Hazatérés. Ez a film a korábbiaktól eltérő irányt képvisel, hiszen nem kellett megint végignéznünk Ben bácsi halálát, ahogyan azt sem mutatták meg, hogy Peter miként szerzi meg képességeit. Ezáltal koncentrálhatott a fő cselekményre, illetve a karakter jellegzetes alkotóelemére: a tinédzserlétre. A Hazatérés a középiskolai lét helyzetkomikumait kihasználós, szerethető, itt-ott esetlen, de bájos alkotás, amiben erősen érződik John Hughes hatása, néhol konkrét kikacsintásokkal. A címszerepben visszatérő Tom Holland máig tartó töretlen lelkesedése és a karakter iránti szeretete minden egyes vásznon töltött pillanatában megmutatja magát, amit élvezet nézni. A szeleburdi és a nagyok közé vágyódó Peter elképesztő jellemfejlődésen megy keresztül a cselekmény előrehaladtával, a rendezői feladatokat ellátó Jon Watts pedig tökéletesen ragadta meg a tényt, hogy képességek ide vagy oda, Peter csupán egy gyerek, akinek számos fronton kell megfelelnie, és még rengeteget tanulnia nemcsak az életről, de egyszerre saját magáról is. Ráadásul amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy bár a klasszikus trilógia közönségkedvenc gonoszai miatt elég magasan volt a léc ellenlábasok tekintetében, de Keselyű egy kiválóan megírt, érthető motivációkkal és indítékokkal bíró karakter lett, amihez a mindig zseniális Michael Keaton karizmatikus személyisége és meggyőző játéka nagyban asszisztál.

2017 utolsó alkotása a Thor: Ragnarök volt, amelyben mindkét korábbi film komolykodó, királydrámás hangulatát elhagyva Taika Waititi rendező egész karrierjét végigkísérő üdítő, egyszerre esetlen és bájos humorával ábrázolták Thor és Hulk újbóli egymásra találását, illetve Asgard pusztulását. Waititi nem győz viccet csinálni a figuráiból: Jeff Goldblum ezúttal is egy jelenség, a főszereplőkhöz verődő Valkűrnek (Tessa Thompson) és a forradalmár Korgnak is jut egy-két nagy pillanat, de a show igazából magáé a címszereplőé, kinek bőrében Hemsworth végre nemcsak erejét és sármját fitogtathatja, hanem a humorérzékét is. A Cate Blanchett alakította Helát a Marvel Moziverzum első női antagonistájaként pedig már csak az is kiemeli az egydimenziós gonoszok sorából, hogy egyszerűen lerí a vászonról, mennyire élvezte ezt a melót a kétszeres Oscar-díjas színésznő.

2018

Egy újabb nagyon fontos év, ismét három filmmel, amiből az első a rajongókat egyértelműen megosztó, ugyanakkor a Marvel Moziverzum történelmében először három Oscar-díjat bezsebelt Fekete Párduc volt. A film inkább egy fantasy köntösben megvalósított királydráma, mintsem akció blockbuster, ezzel pedig hibái ellenére valahol még ki is emelkedik a futószalagon érkező képregényfilmek között. A cselekmény teljes egészében karakterorientált, nincsenek nagyszabású csavarok és kifejezetten ki is számítható a sztori végkifejlete, azonban a benne lévő központi motívumok (hagyományok kontra előrehaladás, izoláció kontra nyitás) egy konzisztens történet részeként nagyszerűen lettek bemutatva erős karakterkonfliktusokon keresztül. Mindezek ellenére bevallottan nehéz helyzetben volt a Fekete Párduc abból a szempontból, hogy akkor már mindenki Thanos vészesen közelgő érkezésére készítette magát lelkiekben, a Thor: Ragnarök stáblistás jelenete után pedig kiváltképp várták valamennyien az előreutalások sokaságát, vagy legalább azt, hogy a kismillió elméletgyártást követően fény derüljön az utolsó Végtelen Kő hollétére. A készítők ebből gyakorlatilag semmit sem váltottak valóra, cserébe a Fekete Párduc önmagában is abszolúte megállja a helyét, előkészítve néhány szereplőt, valamint a technológiailag fejlett és vizuálisan gyönyörűen megvalósított Vakandát a Végtelen háború egyik központi helyszíneként.

És itt érkeztünk el az egyik legfontosabb Marvel-eseményhez 19, a lábán többé-kevésbé önállóan is megálló filmmel, több mint 15 milliárd dollár bevétellel és persze megszámlálhatatlan rajongóval később, akik mindnyájan remegő térdekkel jöttek ki a Bosszúállók: Végtelen háború vetítéséről, miután a Russo tesók meg merték lépni azt a bizonyos kézmozdulatot, amiben kételkedtünk, hogy egy nap viszontlátjuk a képregényfüzetek lapjai után a nagyvásznon is. Minden szempontból a Marvel eddigi legmonumentálisabb filmje lett, kezdve azzal a temérdek szuperhőssel, akik mind a kiválóan megírt párbeszédekben, mind a közös harcjelenetekben telitalálatnak bizonyultak. Tényleg le a kalappal a rendezőpáros előtt, hogy a Polgárháború után a kétszer-háromszor akkora szereplőgárdát is ennyire profin tudták kezelni. Ezenfelül elhozták nekünk a zsáner egyik legmeghatározóbb gonoszát is a CGI gúnyában teljesen átszellemült Josh Brolin alakította Thanos személyében, egy érző, komplikált, fizikailag és mentálisan szintén erős karaktert, aki képes minden jelenetet dominálni, amiben szerepel. Mivel az alkotók egy ügyes húzással őt tették meg a Végtelen háború valódi főszereplőjének, és ezzel együtt köré tudták építeni az egész narratívát, miatta érezzük a csettintés után a filmet inkább egy kerek egésznek és önálló alkotásnak, mintsem egy kétrészes finálé első részének. Továbbá hatalmas dicséret illeti Samuel L. Jacksont is, amiért csak becsempészett a jelenetébe egy motherf*ckert, miután értesítette a csipogóval a Marvel Moziverzum egy újdonsült szuperhősét.

Miközben az univerzumon és a rajongókon egyaránt eluralkodott a kilátástalanság érzése, érkezett egy könnyedebb hangulatú film A Hangya és a Darázs képében. Peyton Reed rendezése inkább a vizuális és verbális humorra, a karakterek közti interakciókra, valamint a zsugorodást-növekedést villámgyorsan váltakoztató akciójelenetekre helyezi a hangsúlyt, így az egy-két kisebb fordulatot leszámítva relatíve egyszerű cselekmény ellenére is képes jól szórakozni és kikapcsolni a néző arra a két órára, amit ez a könnyed nyári akcióvígjáték kínál. A legviccesebb pillanatokat továbbra is a Paul Rudd által hihetetlenül élvezetesen megformált Scott Lang szolgáltatja, akit nagyszerűen egészít ki a komolyabb, minden helyzetben eltökélt Hope Van Dyne a szuperhőslétben egyenesen lubickoló Evangeline Lilly alakításában. A stáblista után legördülő képsorok ugyanakkor elég nagy pofonként zökkentenek ki a film hatása alól, stílusosan emlékeztetve rá a nézőközönséget, hogy a San Francisco utcáin repkedő, felnagyított PEZ-adagolókkal egy időben végzetes csapás (avagy csettintés) érte az univerzumot.

2019

A következő év első filmje visszakalauzolt minket a kilencvenes évekbe, melyből megtudhattuk, miért is érdemes nagy reményeket fűzni Marvel Kapitány felé a Végjáték árnyékában. Carol Danvers, aki dacosan vonja össze a szemöldökét, ha nem tetszik neki valami, aki a csata forgatagában visszagrimaszol a ráförmedő űrlényre, aki mesterien űzi a buddy talkot, és aki előszeretettel húzza mások agyát, a maga imádni való szarkasztikus humorával, élénk személyiségével és iróniába csomagolt kedvességével már-már a sitcomok világát idézi, és az Oscar-díjas Brie Larson amúgy minden szempontból a maximumot hozza ki a figurából. A hatalmas erővel bíró szuperhős eredettörténete és valódi identitásának meglelése, összeboronálva a kilencvenes évek retro hangulatával (Anna Boden és Ryan Fleck rendezők nem csupán a kilencvenes évekbe helyezték a cselekményt, de tudatosan igyekeztek megidézni ezen évtized sci-fi/akciófilmjeinek stílusát és hangulatát), jó kis koktélnak bizonyult. Ben Mendelsohn nyújt még kifejezetten érdekes alakítást, Samuel L. Jackson pedig mint mindig, most is remek, de a változtatások, amelyeket Nick Furyval kapcsolatban eszközöltek az alkotók, talán nem minden rajongónál mennek majd át olyan könnyen.

Az első Vasember-film a végén egy mostanra klasszikussá váló mondattal és Nick Fury cameo szereplésével végérvényesen megváltoztatta a modernkori filmgyártást és a teljes hollywoodi felállást. Megszületett a közös mozis univerzum gondolata. Elindult gyakorlatilag egy sorozat első évada a filmvásznon, amit egy évtizeden át, évi két-három epizód formájában mentünk közösen megnézni a televízió vagy a monitor helyett a nagyvásznon. Hatalmas várakozás övezte a Marvel Végjátékát, jóformán a fél világ (pun intended) kíváncsi volt a nagy fináléra, és összességében nem is okozott csalódást a film (a Disney azóta is számolja a milliárdokat). Mióta vártunk már arra, hogy Amerika Kapitány felemelje a Mjölnirt, vagy hogy egy gigászi összecsapást nézhessünk végig premier plánból Thanos serege ellen?
Gyakorlatilag minden fontosabb karakter révbe ért a történet végére, amire a középső időutazós rész (a rajongók kielégítésén túl) alaposan rásegített. Láttuk, hogy ki honnan indult, hová is jutott közben, mennyit fejlődtek és változtak ezek a karakterek az évek során. Kevin Feige tervében a “szuperhős” kifejezésben mindig a szó második fele, a “hős” volt a fontosabb. Az egész széria azért lett ilyen sikeres, mert hús-vér emberek olyan problémáit mutatta be, melyekkel mind tudunk azonosulni. Persze, van, aki fegyverarzenálként szolgáló páncélt épített magának, a másik meg egy viking birodalom uralkodója az űrben. De mindnyájuk, végső soron, legbelül, embernek bizonyult. Mondanom sem kell, hogy Chris Evans és Robert Downey a Polgárháború után itt is beleadtak mindent a karaktereikbe, mindkettejük abszolút méltó lezárást kapott a franchise alappilléreként. Tényleg az érzelmekkel való játszás és a lezárás adta ennek a filmnek a legtöbb erejét, amihez megkerülhetetlen volt a tízévnyi építkezés. Akár szereti valaki ezt a franchise-t, akár nem, ez egy meghatározó mérföldkő volt most a filmtörténelemben.

Azonban a fázis vége előtt, amolyan epilógusként még befutott a Pókember: Idegenben. Peterék újra a suliban találják magukat, ahol mindenki próbál visszarázódni abba az érdekes szituációba, amit Thanos csettintése okozott a világgal. Mindemellett az egész filmet belengi a Tony Stark hősies áldozatát követő gyász, illetve a kérdés, hogy vajon ki léphet a helyébe? A címszereplő is bizonyítani próbál egykori mentorának, hogy méltó az általa ráhagyott örökségre. A Hazatérés és most az Idegenben is ügyesen használja az egyedi, eddigi Pókember-filmekben kihasználatlan helyszíneket, amivel kellőképp el tudja magát különíteni a Marvel Moziverzum Peter Parkere a korábbi adaptációktól. Felemelő látvány olyan európai nagyvárosok, mint Velence, Prága, Berlin vagy London utcáin viszontlátni a hálószövő karakterét a Raimi- és Webb-féle filmek után, ahol mindig a New York-i felhőkarcolók között jártunk. A „szabotált osztálykirándulás” jelleg szintén remekül működik, viszont tényleg kellett a leselkedő S.H.I.E.L.D. és az elementálok is, nélkülük ugyanis az egész film nem tudta volna élvezhető formában fenntartani ezt a bohókás túra jellegét a végéig.
A film látványa egyaránt megérdemli a dicséretet. Az európai helyszíneknek köszönhetően az akció pazar, ráadásul jó pár olyan új, kreatív harcjelenettel rukkoltak elő, amihez foghatót a karaktertől korábbi filmekben még nem láthattunk. És ne feledkezzünk meg a hosszú idő után egy álhíreket terjesztő weboldal szerkesztőjeként feltűnő J. Jonah Jamesonról sem, akit a szereppel teljesen egybeforrt J.K. Simmons alakít. A film vége pedig érdekes kérdéseket vet fel a címszereplő jövőjével kapcsolatban, és jó hír, hogy habár a Disney és a Sony kicsit összerúgták a port, röviddel utána mégis kibékültek, és az új megállapodás értelmében egy önálló Pókember-filmet még mindenképpen kapunk 2021-ben.

Lezárult három fázis, és ezzel egy 11 évig tartó korszak is, azonban a Marvel Moziverzum továbbra is él és virul. Az új évtizedet a negyedik fázis indulásával köszönti, melynek első filmje, a májusban érkező Fekete Özvegy még egy kicsit visszakacsintgat a múltba, azonban a novemberben érkező Örökkévalók előreláthatóan jócskán kitágítja majd az univerzumot. A számtalan bejelentett folytatásfilm mellett a Marvel ambiciózusnak tűnő minisorozatokkal készül a Disney+-ra, amiket az összekapcsolódás révén szintén érdemes lesz követni. Az univerzum, melyet Tony Stark első kalandja alapozott meg, láthatóan közel sem ért véget az önfeláldozásával.

Popovics Marcell